Pap-hegyek és környéke
Epizódok az évszázadok történelméből
Látod mely rövid mulandó ez világ.
Elmúlik higyjed mint szinte az virág,
Mert nincsen benne állandóság,……
Horatius
A Pap-hegyek a Budai hegység nyugati előterében, Sóskút viszonylatában pedig a helyiség délnyugati részén helyezkedik el. A hegyvonulat, Pap-hegy, Sas-hegy néven egybefont láncszemekként, többszörös hullámvonalban vonul a régi temetőtől a Zámori patak irányában. Eredendően a domborulat a Benta patak és Alsó utcai mellékága szögletéből indult, azonban évszázadok alatt a terület, művelés, időnként építés alá vont terület lett a régi temetőig bezárólag. Ma a közvélekedés a Pap-hegyeket innen számítja.
A Pap-hegy első karéja a régi temető nyugati végéhez csatlakozva enyhe emelkedővel indul. A temető vége és a hegy lába között sok évtizeden át kitaposott gyalogút vezetett az új temető irányába. Az újtelepiek a Pecsenka és a Szojka ház előtt elhaladva, így rövidítették meg útjukat az akkor még új temetőbe, a Vrskibe, sőt a rétet átszelő kitaposott ösvényen a Benta „lavicskáján” át az Iváncsába, illetve Sztávkába is.
A gyalogösvény mellett a régi temető falánál állt a falu talán egyetlen szentjánoskenyér fája, melynek termését a gyerekek minden évben hiába lesték, az sehogy sem akart édes ízű lenni.
A temető végét enyhe ív zárta le, és a rét felé eső támfala rusztika mészkővel volt kitámasztva, s tetején az egymáshoz nőtt orgonabokrok sövényszerűen követték a támfal ívét.
Az orgonabokrok mögött volt a sóskúti zsidó lakósság temetkezési helye. A szépen ápolt sírok az 1944 tragikus eseményei után gazdátlanná váltak, s rövid időn belül pusztulásnak indultak. Tanúi lehettünk a támfal fokozatos omlásának, mely részben a nagy temetőt is érintette, s a levegőben lógó bokrok gyökérzete alatt legördülő földdel együtt - a tárgyilagosság indokolja a morbid megfogalmazást - emberi csontok fogadták reggelente az arra járókat. Végül az egész zsidótemetőnek nyoma veszett, s az értékes fekete márvány és gránit síremlékek sorra eltűntek. Mára csak egy-két, silány anyagból készült sírkő megdőlt állapotban a mementó szerepét jelképezi.
A zsidó családok feledésbe merültek. Talán még a Winkler és Káldor név maradt leginkább a falu emlékezetében, az utóbbi egyrészt a Káldor-bánya kapcsán, de leginkább a Zámori úton ma is álló-bár átépült - ház okán. A Káldor-ház, „gazdátlanná” válása után rövid ideig az iskola szerepét töltötte be 1944 őszén, majd kultúrház, italmérések és bálok helye volt, végül magánkézbe került.
A Pap-hegy elejének nyugati oldalán lévő rétet átszelő gyalogút jobb oldalán, a patakig elterülő sűrű nádas, rejtelmes susogásával főleg éjjel félelmetesnek tűnt, s így a máskülönben idilli környezet árnyoldala volt, bár ezen árnyoldal szenvedő alanyai leginkább a környező udvarok tyúkjai voltak, a nádasban időnként befészkelő rókacsalád miatt. A baromfiudvarok rémületét enyhítendő, a helyi vadőr ugyan egy-két rókát kilőtt, mígnem őt is meglőtték a vadorzók. A Szvetkó család, a vadőr balesete után nemsokára, az újtelepi házból Tárnokra, a mai Hazatérők útjára költözött.
A nádassal szemben, a patak másik oldalán kontrasztként jelenik meg a Chrenkó família szépen művelt, szemet gyönyörködtető, friss-érzést és illatot keltő zöldséges kertje, mely magán viselte a családfők szorgalmát s az akkor még élénken buzogó forrás, és dús patak bőséges adományát.
Nem voltak ennyire szem előtt, de ez jellemezte a többi rácsatlakozó kerteket is. Sőt, hasonlóan az első kerthez, a másik Chrenkó családnál is, még egy kisméretű mesterséges halastó színezte a palettát Egy nyári nagy zápor után aztán, a rétet és a kerteket elöntő tengernyi vízben az újtelepiek kézzel fogdosták ki a méretes pontyokat.
A réthez kapcsolódó rövid epizód a háború utáni hónapokhoz illeszkedik, amikor e sorok írója gyerekként a réten, fiatal baromfiknak szánt friss fű sarlózása közben, néhány ujjnyira a föld alatt, zsírpapírba csomagolt német marokfegyvert emelt ki a hozzátartozó töltényekkel. Ez idő környékén dobolták ki, hogy a lakósság szolgáltassa be a náluk lévő fegyvereket és lőszert. De a lakósság többnyire nem merte bevinni, hanem inkább különböző helyeken, leginkább a korábban kiásott lövészárkokban elásták.
A Pap-hegy első karéja, kelet felé néző lankáinak első szakasza a Temető utcáig (Tárnoki út) tart, majd a lejtő tovább folytatódik Szedliszkó néven és földút zárja le. Mindkét út, a korabeli térképek szerint, már a középkorban is létezett.
Mind az első, mind a második lejtős szakaszban zöldségültetvények, szőlőskertek pincékkel, jelentős részüknél, különösképp az első, a Temető utcára nyíló szakaszban családi házak a kertek végében.
Mint ahogy fentebb szó esett már róla, a dombság eredendően a Benta patak és alsó utcai mellékága szögletéből indult. Innen délnyugatra a patak felé lejtős domboldalon lévő területet a kutatók Sóskút Árpád-kori részével azonosítják. E terület, s mellette a kiágazó patakocskától délre lévő dombvonulattal elváló, folytatóan a temető, sőt a még tovább folytatódó beépített terület (Szedliszkó: faluhely) helyszíne feltehetően a középkori Sóskút (Souskuth, Soskwth).
S vajon hol volt a középkori falu temploma? A falu középkori templomáról az 1817 évi kánoni ellenőrző látogatás tesz említést, s a falutól délre, ezer lépés távolságban fundamentum nyomaira hívja fel a figyelmet, amit a néphagyomány Pusti Kostol-nak, vagyis Puszta templomnak nevez, s helyét a Szedliszkó dűlőhöz köti.
Ugyanakkor Károly János szerint - aki egy 1778-as plébániai bejegyzésre hivatkozik - 1778-ban „egy templom rom mellett, melynek helyén a mai kálvária építtetett, egy római kő találtatott Aurelius Ruffus felirattal”.
Ugyancsak Károly János tesz említést a Sóskúti határ közelében, a berki majorságtól északra lévő puszta templomról, puszta faluról, melyet németül öde kirche-nek neveznek, ez összefoglalóan a néphagyomány szerint, a „puszta templom” vidéke.
Az elmúlt századokban szántás közben sok kődarab került felszínre, úgy-hogy az említett helyek viszonylagos közelsége miatt, innen-onnan is kerülhettek római kori kövek a Szedliszkó, Vrski, Vendelinkó, Dolina, Csapás, Pázmánd-dűlők környéki földutak kátyúiba, a házak alapjaiba a századok folyamán, s semmisültek meg, tűntek el örökre.
A Temető utca folytatásaként a Tárnok felé vezető út használata több évszázadra datálódik. Itt lehetett a legrövidebb úton elérni Tárnok falut, majd 1861 évi megépülése után a vasútállomást. A sóskútiak szekérrel, kerékpárral, de leginkább gyalog jártak a rokonokhoz, búcsúba és viszont. A sóskúti férfiak hetente, de szinte hihetetlen, néhányan naponta gyalog mentek a vasútállomásra, s budapesti munkahelyükre. Ez mai ésszel alig fogható fel.
E sorok írójának emlékei szerint az 1940-es években, amikor Sóskúton mozi sem volt, az iskola szinte teljes létszámmal itt vonult többször is gyalog a tárnoki moziba. Itt nézték meg például az „Édes mostoha” című magyar filmet.
A Pap-hegy első és második karéja közötti lejtő-régen a köznyelv szánkólejtőnek nevezte-vagy más szóval a két domb közötti völgyhajlat, kiváló szánkózó szerepet töltött be a múlt század ötvenes évek előtti korszakban. A viszonylag hosszú, de se nem túlmeredek, se nem túl lankás völgyhajlat kiváló szánkópályának felelt meg. Szombat, vasárnap délután a falu fiataljainak és felnőttjeinek szánkóhelye volt, akkoriban, amikor ez szinte az egyetlen, de igen kedvelt téli szórakozás volt. Kissé távol volt a falu központjától, ezért főleg szikrázó téli napsütéses vasárnapokon élvezetes kirándulásnak is megfelelt, hisz a temető melletti utcától a kirándulók és szánkók által kitaposott széles, a hegy lábát követő ösvényen lehetett a pályát megközelíteni. A lejtő tetejére felbaktatva aztán, onnan viszonylag kedvező sebességgel, néhány markáns bukkanóval is, egészen a patakig lehetett eljutni, az utolsó ötven métert sokszor a rétet betöltő jégen. S persze volt úgy néha, hogy a patakmeder volt a végállomás.
A teljesség kedvéért, s ragaszkodva emlékeink valósághű megközelítéséhez, siessünk megemlíteni, hogy ezen időszakban a másik viszonylag hosszú szánkópálya a Kálvária hegyen volt, ahol a kápolnától indulva lehetett a stációk között lesiklani. Előnye, a könnyű megközelíthetőség volt, hátránya a lapos lejtő, és csak azok keresték fel, akik csak a szabad levegőre és időtöltésre vágytak a gyerekekkel. Azért a kellemes, társas szórakozást megtalálták azok, akik ezt keresték. A szórakozás színfoltja volt a Schóberék nagy szánkója, melyre hatan-nyolcan is felfértek.
Kisebb, de nem kevésbé felkapott szánkópályák voltak az olyan rövid pályák, mint a községháza előtti lejtő, ahol a Mária szobor előtt elindulva a Kuzsel-pékség mellett egészen a hídig lehetett siklani. Előnye, hogy a falu közepén volt, a közeli villanyoszlopon világítás is volt, s a pályát késő éjszakáig lehetett használni. A gyerekek kedvenc szánkóhelye volt és mindennap használták.
A másik, bár kisebb forgalmú, de a barai gyerekek kedvence volt a volt Faludy[i] ház melletti lejtő a Zeleznyicáról az útig.
Külön kell szólni a téli Zsabárnyáról, ahol szinte éjjel nappal folyt a korcsolyázás, hokizás a bokrokból kivágott hoki bottal, csúszkálás, nem is szólva a „ krivý”-zésről, melynek a lényege: a bakancs sarkára szegezett patkóval jó nekifutás után a tiszta jégen, ferdén kőrözve szép és hosszú ovális pályát lehetett karcolni.
Itt a világítást szintén a villanyoszlopon elhelyezett lámpa biztosította, és a Zsabárnya szélén rakott máglyatűz, amely szinte az egész tavat bevilágította.
Ide kívánkozik még, hogy tudnunk kell: akkoriban valahogy hosszú és „igazi” telek voltak. A karácsonyok többnyire havasak voltak, a hó általában december végén leesett, és csak március elején olvadt el. Az utcák járdáit a lakók a hótól folyamatosan takarították és hamuval szórták, de az utakat, beleértve a főutcákat is, a hótól senki nem takarította. Gépkocsiforgalom akkor egyáltalán nem volt, s az utakon a hó, a szekerek és lovas szánok által síkosra kitaposva tavaszig kitartott, úgy-hogy több gyerek is köríves orrú korcsolyával járt naponta az iskolába.
Ha Pap-hegyek, akkor: homokbánya. Apáink, nagyapáink észjárása szerint is az, s a motiváció nem más, mint maga a kisvasút Muki[ii] nevű mozdonyával és csilléivel, amely hajdanában naponta végigpöfögött a páros dombvonulat lejtőinek kétharmad magasságában épített kisvasúti pályán. Itt a pályaszerkezet alátámasztását biztosító alépítményt vegyes szelvénnyel képezték ki, és az alátámasztó keresztfaaljakra sínszegekkel erősítették a síneket, biztosítandó az előírt nyomtávolságot.
A kisvasúti szerelvény a második és harmadik karéj találkozásánál, a hajlat mögött, annak idején még alig látható homokbányatelep felől bújt elő, s célja a negyedik dombrész oldalán megbúvó homoktárna megközelítése, és kiágazó vágányon a csillék betolása a faácsolatokkal biztosított tárnába, ahol alagutas bányászati módszerrel történt a homok kitermelése. Más alkalommal a négyes dombon, a domb keleti oldaláig továbbvezető vágányon az ott lévő függőleges homokaknákból történt a homok kiemelése és a csillék megrakása. Csak zárójelben említjük meg, hogy tárgyalt dombunknak, amely a mai Jókai utcával szemben emelkedik, a fotóművész - értékeljük romantikussággal vegyes fantáziáját - feltehetően a boszniai[iii] piramisokra gondolva, fotójának a „Nap piramis” címet adta. Ez hízelgő szeretett hegyünkre, de fotósunk talán nem tudta, hogy, a tényleg piramis formájúra hajló lejtő kétharmad magasságában húzódó gallér, amely az érdekes formát adja, nem a természet szüleménye, hanem nagyon is emberi kéz munkája, hisz ez a valamikori kisvasút vegyes szelvényű alépítményének, a félévszázad alatt megtépázott maradványa. S a hegy gyomrában a hagyományos homokos-kavics található, hacsak nem gondolunk arra, hogy a feltehetően betömött korábbi tárna belsejében, a faácsolat egy része, néhány szerszám és netán egy csille is bennrekedt
Folytatva eredeti gondolatsorunkat, a harmadik fejtési módszer, a nyíltszíni, a telep környékén, a hegy déli oldalán történt. A homokot kézi erővel termelték, és lapátolták a csillékbe, amelyeket egy időben siklón húztak fel és továbbították a kisvasút indító állomására. Mind a három fejtőhelyről ideérkező, homokkal rakott csillék rendezése itt történt, és az így összeállított szerelvény elindulhatott a tárnoki vasútállomásra.
A kisvasút törzs vágánya a telephelytől nagysugarú ívvel kanyarodott a Sóskút-Tárnoki földútra, ahol jól elfért a lovas szekérút és a gyalogos közlekedéshez ősidők óta kitaposott ösvény mellett. A tárnoki „faluszél” előtt balra kanyarodott, s a hajdani Ribnyík mellett, a régi öreghegyi földút szélén haladt, majd jobbra kanyarodva a Benta folyásirányának jobb oldalán haladt tovább. A kisvasút nyomvonala, továbbiakban a Dolneluki-dűlő szélén, a Benta utca végén lévő Nyáricska-hídon[i] vezetett át a Bentán, s annak bal oldalán haladva tovább, elérte a Rákóczi Ferenc utcát. Itt balra fordulva csatlakozott az Anasztázia-pusztai kisvasúthoz, s most már közös vasútként, elérve a Hazatérők útját, jobbra kanyarodás után továbbhaladva jutott el végül a vasútállomásra. Ott a kisvasúti kitérőben a csillék billenéssel ürültek a rakhelyre, ahonnan lapátolással került a homok és sóder a nagyvasúti tehervagonokba.
A mozdony vezetője, az 1950-es, 60-as években a néhai Kovács Ferenc (Lenci) volt.
A kisvasút, mint ahogy a lakósság is, megszenvedte a II. világháborút. 1945 év szokatlanul erős telén, az orosz katonaság már mindent eltüzelt, ami fából volt, kerítést és kaput is, amit pedig sóskúti emberek soha nem tettek volna, bármilyen rendkívüli hidegben is. Így tehát, ha nem akarták, hogy gyerekeik megfagyjanak, főleg az újtelep és környéke lakói a kisvasút talpfáit bontották ki a sínek alól és vitték haza tüzelni. A hitelesség kedvéért: e sorok írója, gyerekként barátaival együtt, szánkóval maga is sokszor szállított haza annak idején, tüzelnivaló talpfát.
A történethez tartozik, hogy a háború végén, a bányatulajdonos megbízottjai, hatósági emberekkel, sorra járták a házakat, s ahol az udvaron a hamu között sínszegeket találtak, azokat a házakat összeírták. Persze az ügyből nem lett semmi, a történelem túllépett az eseményeken.
Ez a trauma persze csak előjáték volt, de már jelezte a kisvasút agóniáját, majd következett a tőrdöfés, s az 1960-70-es évek gazdasági-technikai fejlődése játékszerré degradálta az ilyen szállító eszközöket. Majd az utak, autópálya építések által igényelt óriási mennyiségű építőanyag, új szállítóeszközöket, hatalmas teherszállító gépkocsikat hívott életre. E változás következménye hűen követhető, homokbányánk területét akár műholdról szemlélve is. A hegyvonulat harmadik karéja szinte eltűnt, s a vonulat déli oldalán a munkába vett rész, hatalmas területet ölel át.
A budapesti Bányakapitányság a területen a következő néhány évben 80000 m3 mennyiségű ásványi nyersanyag kitermelését engedélyezte.
A következőkben, szemléljük meg a Pap-hegyek eddig tárgyalt részeinek déli oldalát. Itt, szemben a viszonylag meredek északi oldallal, hosszan elnyúló lankás területről beszélhetünk, ahol hajdanában a szőlőültetvények, s szántóföldek naphosszat élvezhették a napsugaras meleget. A Csapás és Dolina nevű területen át vezető földút a Vendelin szobor környékén a Tárnoki útból ágazott ki, és a bánya alatt vezetett hosszan a szőlők és szántóföldek között, majd a Zámori patakon át Tordas irányában. A földúton az első fagy beálltával sűrűn jelentek meg a szekerek, a sóskútiak előszeretettel Tordason, és Gyúrón vásárolták a hizlalásra szánt sertéseket és az újévi malacokat.
Az Újtelep és környéke lakói szőlőjüket gyalogosan a mai Jókai utca akkori végétől, a Paulik háztól egy a kukoricaföldön kitaposott, állandósult ösvényen, majd a 3-4-es hegy-karéj közötti ösvényen közelítették meg.
A földút bal oldalán elhelyezkedő szőlők között volt Cservenyi Flórián két szőlője is. E területhez több, kalandosnak is tekinthető történet is fűződik, s ebből egyet ezen írás szerzője szívesen megoszt az olvasókkal:
1944 őszének, szokatlanul hosszasan elhúzódó meleg napjaiban, tudatosan késleltetett szüretelés egyik napján, a szüretelővödrökkel gyalogosan az ösvényen, lerövidítve az utat, kilenc óra körül már a szőlőbe értek a Skrinyár, Paulik és Cservenyi család női tagjai, köztük anyám is, és a lányok, de természetesen én sem maradhattam ki.
Flóri bácsi a szekérrel, kerülő úton már korábban elindult. A szőlő végén, az ezen a szakaszon egy méterrel mélyebben fekvő földút feletti padkán, a permetezésnél használt betontartály mellett, a nyitott lemezhordók már elhelyezve várakoztak a leszüretelt szőlőre, hogy aztán a szekérre kerüljenek. Az út jobboldalán lévő szőlők végei, mintegy tíz méterre voltak az út szélétől, s a szemben lévő meredek és magas padkához képest itt enyhén emelkedő szabad terület biztosította a lovak és szekér elhelyezését.
Amint odaértünk, mint máskor is, első dolgom volt a kabalakövemet megkeresni, és azt megsimogatni. Ez a kő a meredek fal tövénél egy láthatóan kövekkel számtalanszor feltöltött kátyú szélén emelkedett ki a talajból, s a teljesen elmorzsolódott kövek között, talán azért maradhatott viszonylag épségben, mert egészen a szélen volt és a szekerek kerekei nem érték el, vagy csak néha súrolták. Néhány éve-gyakori ott jártamkor - neveztem ki kabalakövemnek, kezdetben ákombákom - nak nevezett rovátkái okán, de később okosodván az iskolában, a kövön római írástöredékeket véltem felfedezni.
Az asszonyok, batyuikat elhelyezték az öreg kajszibarackfa alá, a néhány hónapos Katika, „hintuskában” a fa vastag ágára kötve, majd a választott sorokon megkezdődött a szüretelés és szokás szerint közben folyt a trécselés mindenről, és mindenkiről, „aki csak élt és mozgott”. A lányok feladata volt, vigyázni a babára, én pedig néhányszor a borosüveget vittem a szüretelőknek, de többnyire a közeli környéket jártam és figyeltem a madarakat, néztem a könnyedén szálló ökörnyálakat, és gyűjtöttem az előző napon a bombázógépek által, majd az őket később követő un. zavarórepüléskor[v] ledobott röplapokat.
Lassan teltek a fémhordók, s úgy fél tizenegy óra tájékán, mint ahogy megszoktuk, fokozatosan erősödő zúgással, nagy magasságban ezüstösen csillogó, nagyszámú amerikai Liberator bombázógép tűnt elő délnyugat irányból, közöttük az ide-oda cikkázó vadászgépek. A bombázók ezüstösen csillogó alumíniumfólia-csíkokat szórtak a gépekből, a légvédelem lokátorainak zavarására. Ezek hosszasan, lassan szállva, zizegő hangot adva hullottak alá.
A bombázó kötelék első gépei fölöttünk áthaladva a látóhatár végén, alig észrevehetően süllyedni kezdtek, ami azt jelentette, hogy nem átrepülés lesz, hanem a cél Budapest. A kísérő Mustang vadászgépek, a légelhárító ágyukkal veszélyeztetett területet elérve visszafordultak, és mint máskor is, Érd, Tárnok, Sóskút térségében kőrözve várták meg a visszaforduló, bombáktól megszabadult, légelhárítás által megtépázott B-24-eseket. Persze, itt aztán számtalan légi csata alakult ki a Mustangok, és szintén a bombázókat váró német és magyar Messerschmitt vadászgépek között.
Az amerikai vadászgépek, kihasználva a várakozást, ez idő alatt szabadultak meg a szárnyakra függesztett, már üres pótüzemanyag-tartályoktól[vi] a könnyebb manőverezés érdekében. A tartályok egy ideje már többször, nagy pufogással hullottak óriási port verve, elég távol, de a mai nap kivétel volt.
Az asszonyok a bombázók feltűnésekor a barackfa alá húzódtak és pihentek le, míg Flóri bácsi a lovakhoz futott, és vele természetesen én is. Ez jó előérzetnek bizonyult, mert, ahogy a vadászgépek visszatértek, máris egyre erősödő suhogó hanggal, majd jól láthatóan egy imbolygó tárgy jelent meg az égen, túl közel is, és egyre nagyobbodva. S egyszerre csak, tőlünk úgy száz méterre, pontosan az útra lezuhanó tartály, nagy csattanással a lejtőn felpattanva, mintegy svungot kapott, és a mélyen fekvő lejtős úton, ide-oda kalimpálva csúszott még vagy 150 métert, mindent gyalulva maga körül. Közben darabokra törte a betongyűrűt, s feldőltek a fémhordók is.
Mi dermedten néztük az eseményeket, miközben Flóri bácsi görcsösen fogta a felajzott, már-már ágaskodó lovak zabláját.
Végül elcsendesült minden. A bombázástól visszatérő hatalmas négymotoros gépek, a légelhárító ágyuktól szétzilálva, soraikat rendezve, a hozzájuk csatlakozó vadászgépek kíséretében hazaindultak olaszországi repülőterükre. Közben persze, néhány, a légelhárítás következtében megsérült, csak három motorral működő gép, hogy magasságát tartani tudja, szintén üres hordókat és más fölösleges tárgyakat szórt ki a gépből.
Itt lent pedig, mintha mi sem történt volna, folytatódott a szorgalmas munkálkodás a szőlőtőkék körül. Flóri bácsiék, néhány szomszéd gazdával, félredobva a fémtartályt, szabaddá tették az utat, majd fölállítva a hordókat, a padka pázsitjára kiborult szőlőt visszaraktuk a hordóba.
Másnap folytatódott a szüretelés, de én már hiába kerestem a kabalakövemet, örökre nyoma veszett. Így esett áldozatul az én kabalakövem is a második világháborúnak.
Továbbhaladva hegyünkön, mindenképpen meg kell említeni az ötödik karéjt követően, hajdanában még jól látható északdéli irányú „vímolt”. Itt a csipkebokrok tövében elbújva nyári esők után szép és egészséges sampion gombákat lehetett találni, s a vízmosás déli végétől nem messze már a szőlők kezdődtek. Külön kell megemlíteni a vízmosás keletre néző, meredek oldalának, vegyesen agyagos-homokos falát, ahol akkoriban visszatérő vendégek voltak a szorgalmas és termékeny partifecskék.
A hegyvonulat további, még hosszan elnyúló szakasza elsősorban az egész hegyvonulatot végiglegelő tehenek tere volt, és természetesen a mindent végigpásztázó gombászoké. S a fiúgyerekeké, akik ugyan erre bár már idegenül mozogva, de gyakran eljutottak a Zámori patakig, ahol kiváló ágas buzogányokhoz juthattak.
EPILÓGUS
Talán nem kell hozzá nagy hipotetikus elme, elég egy hétköznapi fantázia, némely történelmi és természetrajzi ismeret, hogy áttekintsük a helyi környezet évezredes viszonyát hegységünkhöz. Mint láttuk, a honfoglalás kori ősök is itt találtak otthont maguknak. Talán a közeli patak vonzotta őket, s a kies táj. A középkorban tovább folytatódott a terjeszkedés és későbbi évszázadokban a dombság egyre nagyobb része vált a bővülő lakósság életterévé. A hegyvonulat lankás keleti, délkeleti oldalán, szinte a gerincvonulatig egyre több ültetvény jelent meg. Mindez a természet eredeti szépségét alig bontotta meg, s inkább a javára vált az ember és természet összhangjának.
A hegyvonulat nyugati, északnyugati meredekebb oldala évszázadokon át megőrizte érintetlen, természetes állapotát. „Karbantartója” a falu tehéncsordája volt, mely szakaszosan, nap-mint nap végigvonult legelészve, egészen a Zámori határig. A szakaszos legeltetés biztosította a füvek regenerálódását, ezt már őseink is tudták. A dombok hajlataiban lépcsőzetesen taposták járataikat, melyek szépen sorjáztak, s messziről úgy néztek ki, mint a fölszántott föld barázdái. Gondoskodtak arról, hogy a friss fű menet közbeni legelésével az, mint a rendszeresen nyírt pázsit, folyamatosan megújuljon. Haladtukban mindent lelegeltek, ami eléjük került, közben megtrágyázták, de megkímélték a számukra mérgező mezei virágokat (tavaszi hérics, fekete kökörcsin, leánykökörcsin stb.), s a tüskés csipkebokrokat, melyek színpompájukkal, illatukkal a hegyvonulat ékei voltak. A terület növényzete nagy takarmányértékkel bírt, így teheneink mindig teli tőgyekkel értek haza.
Mindez azonban már a múlté. A döntő változás a huszadik század korai szakaszán vette kezdetét, amelyet a század második felének technikai fejlődése felgyorsított, s egyre mohóbban követelte a hegy mélyében rejlő értékek felhasználását.
Ma emlékeinkkel szorongva küszködünk, ahogy szemléljük, hogy a hajdani gyönyörű panoráma helyén, egy foghíjas hegyvonulatot látunk, amely szinte színházi díszletként jelenik meg, de a kulisszák mögött nem titok, hanem nagyon is a nyers valóság tárul elénk. És persze tudjuk, ismerjük a mondást, hogy: „valamit valamiért”, s hogy „mindennek megvan az ára”. Azért, hogy mondjuk, ne kelljen naponta gyalogolni a tárnoki vasútállomásra, vagy, hogy el tudjunk jutni a Balatonra, ha képletesen is, természeti kincseinkkel kell fizetnünk.
Látjuk és tiszteljük a gondos kezeket, amelyek szorgalmasan ápolják a volt Zsabárnya helyét, hisz ez nyújtja az egészséges, kulturált környezetet gyermekeinknek, és a minőségi lakhatóságot.
De talán nem nagy bűn, és megbocsájtják nekünk az ott lakók, hogy elhaladva mellette, az átsuhanó emlékek hatására szívünk, dobogásának felgyorsulásával reagál. S tudjuk, hogy ez a játékos, kedves gyermekversike és dal, tovább él a gyermekek ajkán, de ezt énekelve, ők már nem a régi tóra gondolnak, nem a Zsabárnya jut az eszükbe:
Száraz tónak nedves partján
döglött béka kuruttyol,
hallgatja egy süket ember,
ki a vízben lubickol.
Sej, haj, denevér,
bennünk van a kutyavér!
döglött béka kuruttyol,
hallgatja egy süket ember,
ki a vízben lubickol.
Sej, haj, denevér,
bennünk van a kutyavér!
Befejezve emlékeinket felidéző gondolataink sorát, adjunk teret, a bennünket néha feszítő kétségeknek is, legyünk méltányosak a múlthoz. Talán igaza van a pesszimizmus filozófusaként ismert Schopenhauernek, s bár eszméi szerfölött vitathatók, de talán az alábbi bölcseletében lehet némi igazságtartalom:
Az emlékezet úgy működik, mint egy camera gyűjtőlencséje: mindent összevon, és ezáltal sokkal szebb képet mutat, mint amilyen az eredetije.
Zalavári Sándor
JEGYZET:
I. A Faludy család, még a múlt század 1930-as éveiben is itt lakott a mai Takarékszövetkezet, illetve a Nepomuki Szent János szobor melletti házban.
A területen a 19. században malom működött. Feltehetően az épület átalakításával, vagy új építésével egy tágas, az utcasor házaitól elütő stílusú, a környék lakói által kúriának nevezett ház született, talán az Andreetti család közreműködésével. A házba Faludy Károly zenetanár (1860-1939) költözött Budapestről családjával. Faludy Károly, Andreetti Antal unokáját, Rózát vette feleségül, és három gyermekük született.
Az 1940-es évektől Kovács Antal (Pekár Tóni) pék és családja volt a ház lakója, majd új családdal bővült, Tandari István kötött házasságot Kovács Mariskával, és két fiúgyermekük született. Tandari István repülőtiszt a II. világháborúban elesett.
A nagy alapterületű ház egy részében, az 1900-as évek közepe táján lakott bérleti viszonyban Dr. Simó Lajos, a falu orvosa, s az itt kialakított orvosi rendelőben gyógyította a falu lakóit. Ugyancsak a kúria egy része volt lakóhelye hosszabb ideig, Viszló Dezső mozisnak és családjának.
A Faludy család sóskúti életéről, Lengyel Géza a „Vályogvető” címmel írt elbeszélése a hajdan közkedvelt Vasárnapi Újság című hetilapban jelent meg 1911-ben. (Vasárnapi Újság 58.évf.53.sz. 1911.december 31. A korabeli újság digitalizált változata az interneten elérhető.)
II.A Budapesten közlekedő villamosvasúti fedett teherkocsikat a pesti népnyelv Muki névre keresztelte. Az első világháború után, a mozdony segítségével szolgálták ki a főváros ipari üzemeit. Feltehetően ez inspirálta a kis mozdony névadóit.
III. Egy önjelölt régész 2005-ben szétkürtölte a világban, hogy Visoko boszniai város feletti hegyen piramisok találhatóak. Kétségtelen, hogy a kérdéses hegy szabályos piramis alakú képződmény, s a kérdés csak az, hogy a természet, vagy emberi kéz alkotta őket. Az önjelölt régész kilenc piramist vélt felfedezni, amelyeket alagútrendszer köt össze. A piramisoknak nevet is adott: Nap Piramisa, Hold Piramisa stb.
A tudományos társadalom jelentős része, mindezeket komolytalannak tartja. Mindennek ellenére évente több tízezer turista érkezik a boszniai piramisok megtekintésére.
IV. Nyári Anna tanítónő (1889-1979) negyven éven át tanított Tárnokon, és a Benta partján épült, azóta lebontott villában lakott. A tárnokiak a villát Nyári-laknak nevezték el, és a mellette lévő patak hídját Nyáricska-hídnak.
A szlovák nyelvű falvakban gyakran használták ezt a becéző formát. Sóskúton például Szőke Ilona (1908 -1991) tanítónőt Szőkicskának nevezte az egész falu.
V. Zavarórepülésnek nevezték a bombázógépeket megelőző, nagy magasságban repülő felderítő gépeket, és a bombázásokat követően, szintén nagy magasságban megjelenő, a károkat feltérképező-fényképező, felderítő repülőgépeket.
VI. A Mustang (P-51D) amerikai vadászrepülőgépet, a szárnyakra felfüggesztett két póttank alkalmassá tette 3900 km távolság megtételére is. Először, a póttartályokban lévő üzemanyagot használták fel, majd a tartályoktól a könnyebb manőverezés érdekében megszabadultak. A vadászgép csúcsmagassága 12700 m volt.
A ledobott tartályok összegyűjtéséről, a Magyar Királyi Honvédelmi Minisztérium rendelkezett, a csendőrség jelzésére
FORRÁS:
a. FEJÉR VÁRMEGYE TÖRTÉNETE: KÁROLY JÁNOS
III. kötet
Székesfehérvár: CSITÁRI K. ÉS TSA. 1899
b. FEJÉR VÁRMEGYE TÖRTÉNETE: KÁROLY JÁNOS
V. kötet.
Székesfehérvár: CSITÁRI-KŐ ÉS KÖNYVNYOMDÁJA 1904
c. Pest megye régészeti topográfiája. 1986. Dinnyés István
d. Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár. Székesfehérvár
e. Tárnok Nagyközség honlapja. www.tarnok.hu.
f. Google térkép. Sóskút.
g. Budapesti Bányakapitányság. BBK/3156-18/2010. Bp.2011.február 4.
h. Visoko/piramisok/. www.bosznia.info/index.php
i. Jankó Annamária. Magyarország katonai felmérése 1763-1950.Budapest. Argumentum,2007.
j. LÉGI HÁBORÚ MAGYARORSZÁG FELETT II. Pataky Iván, Rozsos László, Sárhídi Gyula
ZRÍNYI KIADÓ
k. Sóskút Község honlapja. www.soskut.hu
l. Helyi adatközlők: Kovács Ferenc (Lenci), Muszela Jánosné (Margit), Paulik Istvánné (Szidi), Pluhár Imréné
(Kati).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése