Elfelejtett kőkereszt
A szabadtéri keresztek állításáról a középkor óta beszélhetünk. Nagy részüket fogadalomból vagy hálából emelték, esetleg szerencsétlenségek emlékeként. A kereszteket-fából, vagy kőből-többnyire a vallásközösségek hívei, magánszemélyek, vagy családok állították, a kőkereszteket rendszerint olyan helyen, ahol volt a helyszínen, s a környéken megfelelő alapanyag.
Egy ilyen kőkereszt áll magányosan a sóskúti kőbányába vezető meredek úttól nem messze északi irányban. A keresztről nem esik szó a falu keresztjeiről szóló leírásokban, a fotóalbumokban, s egy-egy pillantásra talán csak a közeli földúton az öreghegy irányában haladók méltatják.
A súlyos kőtömbökkel rakott plató kocsik a megszokott kattogással siklottak le a kőbányából vezető lejtőn a dús fűvel teli hegyoldalt átszelő vasúti vágányon, majd hirtelen sivítva, szikrákat szórva fékeződni kezdtek a kerekek. A négy kocsiból álló szerelvény első fékezője, gyorsfékezéssel egy időben kétségbeesetten fújta jelzőkürtjét, az egyik, fékállás nélküli kocsin pedig a két fékező, a kerekekre szorított fadorongok segítségével igyekezett megállítani a súlyos szerelvényt.
A tehenet legeltető fiatal lány, kiabálással és a tehén nyakán lévő kötél segítségével igyekezett a tehenet a sínekről elterelni, ami az utolsó pillanatban sikerült is neki, de megbotolva a sínekben olyan szerencsétlenül esett, hogy jobb karját a gördülő kerék levágta.
A szerelvényt csak 150-200 m-e a balesettől tudták teljesen megállítani. A visszarohanó fékező közül az egyik, nadrágszíjával leszorítva a kar ép részét, megakadályozta az elvérzést. A másik visszarohant a bánya üzemorvosához, aki a bánya egyik szekerével, a közeli földúton a helyszínre sietett, majd a sebesült leányt korházba szállította.
Valahogy így zajlódhatott le a szerencsétlenség az 1910-es évek elején, melynek során a tizenöt éves Patz Mária elvesztette fél karját.
A sóskúti kőbánya és Tárnok vasútállomás között közlekedő lóvasút[1], a közvélekedéssel ellentétben nem kisvasút, hanem szabványos nyomtávolságú (1435 mm ) vasút volt. A keskeny nyomtávolság nem is lett volna alkalmas a nagyméretű és hatalmas súlyú kövek szállítására. A korábban is már népszerű sóskúti mészkő szállítása eddig két vagy négy ló vontatta, erősen vasalt szekerekkel, ún.”gerendás birfás” kocsikkal történt, feldolgozás céljából a fővárosi kőfaragó telephelyekre, vagy a hajóállomásra, illetve közvetlenül az építkezés helyszínére.
A lóvasutat az 1868-as kiegyezés után felgyorsult gazdasági fejlődés hívta életre. A sóskúti kő páratlan szerepét a monarchia területén beinduló fejlődésben, mások mellett Ybl Miklós neves építész is felismerte, és társával együtt a magyar kormánytól engedélyt kért a lóvasút előmunkálataira, amelyet 84 folyó-számon 1868-ban meg is kapott.
A lóvasút a Lo Presti[2] féle vaspálya egyes elemeit felhasználva épült. A bányából a 20 %-os lejtőn, önmaguktól, de a fékező munkások által szabályozottan, gördültek le a súlyos kőtömbökkel megrakott kocsik az első Iváncsáig, majd onnan két vagy négy muraközi ló húzta tovább Tárnok állomásra. Az üres kocsikat visszafelé, és fölfelé a bányába szintén a lovak vontatták.
A lóvasút, főleg a szabadon futó részen igen veszélyes volt, és ezt csökkentendő, menetrendje is volt, melyet ki is függesztettek a megfelelő helyeken.
A vasút több mint negyven éven át üzemelt, és folytatta áldásos tevékenységét. Ez idő alatt azonban számos halálos baleset, és személyi sérülés is történt. Ezekről a Székesfehérvár és Vidéke c. megyei újság rendre hírt adott. Egyik ilyen baleset volt a tizenöt éves lány tragédiája is.
Patz Mária fiatalságának köszönhetően gyorsan felépült, később műkart kapott és élte a fiatal lányok megszokott életét.
Az ekkor Sóskút - Pátyi Kőbánya Vállalat néven futó társaság és az Andreetti család, elismerten méltányos volt a kártérítés tekintetében. A családnak így módjában volt kocsmát[3] nyitni a faluban. Patz Máriának a Váli járás főszolgabírója 3578/1928. számmal kocsmanyitási iparengedélyt adott.
Mária 1924. január 5-én házasságot kötött Hula Andrással, gyermekeiket szeretetben nevelték és még hosszú ideig az unokáiknak is örülni tudtak.
Történetünk tragikus szerencsétlenségét átélő, de bátor és talpraesett szereplője, mindenki által Mári néniként ismert és szeretett személye, egész életében élvezhette az egész falu tiszteletét.
1963-ban, 68 éves korában hunyt el. Sírját a sóskúti temetőben unokái és dédunokái kegyelettel ápolják.
Patz Mária szülei, Patz István és Ábel Anna a szerencsétlenségre emlékeztetőül és hálából a megmenekülésért, 1911-ben kőkeresztet[4] emeltettek a kőbánya közelében, amelyre az alábbi szöveget vésették:
ISTEN DICSŐSÉGÉRE EMELTETTE PATZ ISTVÁN ÉS NEJE ÁBEL ANNA. 1911.MÁJ.30.
Zalavári Sándor
JEGYZET:
1. A lóvasút máig egyetlen leírása Dr. Kovács János: ADALÉKOK A TÁRNOK-SÓSKÚT LÓVASÚT TÖRTÉNETÉHEZ c. munkája, de a kiváló szerző szerint is, a leírás távolról sem teljes. Ugyanakkor a 12 oldalas leírásnak köszönhetően olyan támpontokat szerezhetünk az izgalmas témából, amellyel a további kutatómunka sikeresebb lehet. A székesfehérvári, veszprémi, Pest-megyei állami levéltárak, egyházi levéltárak, a környék hajdani földesurainak családi levéltáraiban kitartó és időigényes kutatómunka még igen sok meglepetést tartogat.
Eminens dolog, hogy a széles közvélemény, persze leginkább Sóskút közönsége legalább megismerje, a maga korában oly jelentős vasutat s a mészkőbányát, amely a korabeli Sóskút fejlődését meghatározta, szerepet játszott az egész monarchia fejlődésében.
Elképzelhető, hogy magánkézben is sok tárgyi emlék rejtőzik, helyszínrajzok, térképek, így akár maga a vasútépítési tervcsomag is. Nem lepődnénk meg, ha a volt lóvasút nyomvonala környékén lévő házak kamráiból, padlásaiból, talán a jelen írás hatására is előkerülne egy - egy sín darab, melynek segítségével a vasúti pálya szerkezete rekonstruálható lenne.
2. Báró Le Presti Lajos (1860-as évek) találmánya, elsősorban erdészeti meredek lejtős szállításokra létesített vasút.
3. A kocsma a főutcán, a „kisköz” melletti házban üzemelt, azonban nem nagyon bírta a versenyt a régebbi kocsmákkal.
A Patz családnak volt sikeresebb vállalkozása is a kocsmákkal. Patz István ifjabb testvére Antal, egy igen sikeres kocsma tulajdonosa volt a budapesti Andrássy úton. A budapestiek által ma is emlegetett ÁDÁM söröző szívesen látogatott hely volt a harmincas-negyvenes években. E sorok írója az ötvenes évek elején, középiskolás korában-az iskola közelsége okán is-gyakran látogatta, és sokat beszélgetett a sóskúti Ábel Miskával (Eredeti neve Mészáros Mihály), aki az államosítás után is üzletvezetője maradt a sörözőnek.
4. A korábban vandál módon megrongált kőkereszt „eltűnt” elemeit jó néhány évvel ezelőtt Eszéki Imre (†) plébános, és Veszeli Béla (†) kőfaragó, a szomszéd településről kalandos úton visszaszerezte, majd a kiváló kőfaragó helyreállította, és restaurálta. Ennyiben az írás címe, talán nem is egészen pontos.
FORRÁS:
a. Vértesalja c. székesfehérvári lap 1873.március 20. I. évf.
b. Fejér megyei Levéltár: Fejér vm. alispánjának iratai VII.
c. Helyi adatközlők: Rucska Gabriella, Veszeli Béláné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése