2014. április 12., szombat

Tatárkaland a Baravölgyben



Tatárkaland a Baravölgyben

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatosan szép táj s benne Sous falu, kislélekszámú de annál szorgalmasabb lakóival.
   A mesék többnyire így kezdődnek, de hogy az ezerkétszázas évek mesés történetében mennyi a fantázia, azt a tisztelt olvasó képzelőerejére és szívére bízom.
   Képzeletünk tükrében, egymásután jelenik meg, s tárul fel előttünk az üde zöld rétekkel kísért Bara-patak meseszép völgye, s a benne elterülő Sous falu, középen kiemelkedő szabálytalan sziklahegyével, annak tömör kőfalaival. A sziklahegy tükörképe ott remeg az öblös Bara tiszta vízében. Óriási szomorú fűzek hajtják zsenge halványzöld lombjaikat a víz fölé.
   A települést körülölelő dombok zöld és aranyló lankái felöl áramló szellő széna, vadrózsa, galagonya, és hegyi vadvirágok vegyes illatával hihetetlen nyugalmat áraszt a településre. A patakvölgy folyás irányának bal oldalán helyezkedik el a kies Thetem fennsík, jobboldalon kissé távolabb a változatos Zamur dombság, a maga szép hajlataival. Északon Torbágy hatalmas és rejtelmesen sötét erdeje, déli irányban a tágas – hun-római ütközet emlékét őrző – Tárnokvölgy.
   Történetünk idején Sous település lakói boldogan és békében élnek egymással. Bár templomuk és állandó lelkipásztoruk nincsen, római katolikus vallásban élnek és nevelik gyermekeiket Bezprem püspökség megelégedésére. Nána nemzettség uraságának termékeikkel és igáikkal tisztességgel fizetnek, szépen művelik földjeiket, legeltetik jószágaikat.
   A messzi Pilis hegységből eredő Bara patak sebes szakaszaiban pisztrángok, elterülő öbleiben csukák, harcsák, keszegek, rákok finom csemegeként kínálják magukat. A völgyekben elhelyezkedő jó termőföldek szolgálják a szorgos kezeket. Az Erdu településtől Biua földig húzódó hegység kellemes, északi oldalán szőlőskertek állnak ott az enyhén hullámzó lejtőkön, mirád karóik, mint a sündisznó tüskéi, meredeznek. Közöttük itt-ott felvillanó, kiszáradt ló-koponya, még a pogány időkre emlékeztet. Odébb mandulafák és akácok, árpányérőfák, mintha rózsás és fehér zsenge virágtenger színében lángolnának.
   A Torbágyi erdőrengeteg közelségében, Thetem fennsík lankáin futó szőlők végeit már ősidők óta pincesor uralja. A pincék mélyén sorakozó agyagedényekben és mogyorófavesszővel összefogott karikafákban a kadarka kultúra nedűje és a fehér furmint tölti rövid pihenőjét. A pincék bejáratai előtt a diófák, vastag, megvarasodott törzseikkel, széthajló hatalmas koronáikkal, nem csak az évszázadok múlását jelzik, s hogy nem csak a nyári hűsért ültették őket, hanem a biztonság érzéséért, amelyet mint a kotlóstyúk a diófa nyújt az alatta megpihenőknek.
   A Thetemi fennsík oldalán, homoki pimpó, tavaszi kankalin és hérics, kisvirágú hunyor, árvalányhaj gyönyörű színei virítanak a maguk évszakában. A Zamuri domboknál a szél kökörcsin, réti szegfű, agárkosbor, apró nőszirom illatával árasztja el a falut. A patak két oldalán elterülő rétek tavasszal pitypang, réti boglárka virágszőnyegétől sárgállnak.
 
   Bizonyítva életrevalóságukat, a település lakói, kihasználva a helyi természeti adottságokat, kővel és agyaggal vegyített sásból építkeztek, s kerítéseiket fűzfavesszőből fonták. Lakóházaik szorosan a sziklahegy alatt hosszan elnyúlva, és a patak bal oldalán a domb lábánál, részben a szikla és agyagfalat kivájva épültek, védve magukat a szelektől és áradásoktól, szinte körülölelve az elterülő patakot. A két partot a legszűkebb részén erős fahíd kötötte össze.
   A falu lakói hétköznapjaikban a földjeiket művelték. Kora reggel a csordástülök hangjára kiengedték marháikat, melyek aztán egész napjukat a Zamur dombság fűben gazdag legelőin töltötték. A dombok hajlataiban lépcsőzetesen kitaposott járataik-mint a felszántott föld barázdái-szépen sorjáztak. Szürkületkor hazatérve aztán, vánszorogva a sok tejtől duzzadó tőgyekkel, biztatás nélkül mindegyikük tudta, melyik kapun kell befordulni.
   Így éltek Sous lakói, 20 család, családonként két-három nemzedék, boldogan és elégedetten, mígnem vészjósló hírek érkeztek.
   Még nyári meleget sugárzott a kora őszi nap, bearanyozva a matringfedeles házakat, amikor késő délután harangszó verte fel a falut. A méhkas alakú harang tölgyfa haranglábakon állt, hangja fülcsikorgatóan szólt, de azért messzire elhallatszott. Az emberek még javában dolgoztak a szántóföldeken, amikor a szokatlan időben megkonduló harang hazaszólította őket. – Vajon mi történt? – kérdezték egymástól a harangláb előtt gyülekezve, és meresztették szemüket a túlsó part felé, a dombokon át kitaposott Oubudai útra, ahol távolban hajladoztak a jegenyék, pedig a házak körül semmilyen szelet nem lehetett érezni. A kertekben sem mozdult egyetlen levél, s a kertek alatt töretlen tükör volt a Bara vize, mintha figyelő várakozás lett volna az egész völgy. Aztán porfelhő kerekedett a kaptató felöl. Kis csapat vágtatott az úton, át a fahídon. Tekintetük komor, láthatóan rossz hírt hoztak, lovaikról le sem szállva, félrehúzódtak, csak a vezetőjük vonult be a bíróhoz.
   Így tudták meg Sous lakói, hogy hatalmas tatár horda a Vereckei-hágón át, legyűrve a nádori csapatot, majd a Sajó melletti muhi pusztán a király vezette magyar hadat, lerohanta az alföldet.
   A faluban egy csapásra minden megváltozott. Szokatlan csend vette át az uralmat a máskor életvidám faluban. De mivel tudták, hogy a tatár a nagy folyón csak befagyott állapotában tud átkelni, eltökélten folytatták a betakarítási munkákat.
   A dermedt hangulat csak a felnőtt világot érintette. A gyermekek – veszélyérzetük híján – változatlanul élvezték az őszbe elnyúló nyári meleget, mintha mi sem történt volna. A még meleg Bara vizében úszkáltak farönkből vájt teknőikben, bujkáló halak után kotorásztak a partközeli kövek zugaiban. Parittyáikkal, nyilaikkal járták a dombokat, vércse fészkekre vadásztak, összetákolt nyári szánkóikkal csúszkáltak le a dombokról a selymes puha füvön. A nagyobb fiuk még a messzi Zamur patakhoz is eljutottak, ott lehetett a legszebb ágas békabuzogányt találni.
   Így telt el néhány hét.
  Az egyik késő őszi, délidőben még bágyadt meleg, de délutánra már szürkülő és fázósan lajbit kívánó napon, a vüregh - hegyi pincesor egyik pincéje előtti hatalmas diófa alatt két öreg, és egy fiatal ember üldögélt a kőasztal körül. Máté bíró, a gazdag Gőgös Mikó gazda, és a Torbágyi fiatal Toma. Kezük ügyében ügyes kezekkel faragott fakupák, s bennük a hűs pince borával. Eleinte nagy hallgatással csak a bort kóstolgatták, a csöndet csak a pincesor mellet csordogáló tiszta vizű kis csermely csobogása üdítette.
   A lassan eltűnő nap csendjében a szentjánosbogarak még csillogtak, a tücskök hangja is, bár fáradtnak tűnő hangon szólt még, de bent volt már a levegőben, hogy még néhány hét, és a tél kiharcolva a neki járó jussát, átveszi uralmát a természet felett.
   Elsőnek a fiatal Toma gazda – az öreg Máté bíró, Torbágy faluban lakó – veje szólalt meg, ez megillette, mint vendéget.
   - Apámuram, már nincs sok idejük a gondolkodásra, mert késő lesz, és nyakukon a tatár.
   Szavai tisztelettudóan, de határozottan szóltak. Emlékeztette apósát faluja vezetőjének üzenetére, hogy szívesen látják szomszédjaikat jószágaikkal együtt. Hatalmas erdejük mélyén már készítik búvóhelyeiket, vermeket, kunyhókat, a hatalmas fák koronáin a leshelyeket, és a rejtett csapdákat.
   Ez a megszólalás, most már a döntés irányába mozdította el a hetek óta folyó vitát. Mindenki tudta, hogy a módos Mikó gazda a patak fölött emelkedő sziklahegyen lévő Babó-lyuk barlangot tartja a legjobb búvóhelynek, mondván, ha nagy baj van, még onnan is tovább tudnak menekülni az Éteki járaton át. A bíró ezt nem támogatta, hiszen már öregapjától tudta, hogy az említett járatokon sok szűk nyílás van, ott még emberemlékezet óta senkinek sem sikerült átjutni. És a bölcs bíró az is tudta, hogy akár így, akár úgy, a döntés sokáig már nem halasztható.
   Folyt még a polémia, pro és kontra a három ember között késő estig. A bor is jócskán fogyott. Megegyezés híján végül abban állapodtak meg, döntsön a falutanács.
   Egy héten belül Máté bíró házában összeült a falutanács. A bíró, mondandóját rövidre szabta. Beszéde végeztével a falutanács megbízta a bírót az átköltözés előkészületeire. Egyedül a makacs Gőgös Mikó határozott úgy, hogy családjával a sziklahegyi barlangba bújik el.
   Így is történt.
   A falu lakóinak többsége a bíró vezetésével gondos előkészületek után, szekereiken, állataikkal, termékeikkel együtt, szomorú szívvel otthagyva házaikat, december végén, már szállingózó hóban elvonultak a Torbágyi erdőbe. Ott már várták őket, bízva abban, ha többen vannak, szerencsésen túlélhetik a vészterhes időket.
   A gazdag Mikó család is – megkerülve a sziklahegyet, a kevésbé meredekes irányból közelítve – szépen berendezkedett a barlang termeiben, még az állatoknak is jutott hely. Elhatározták, ha befagy a barlang alatti részen kiöblösödött patak, egy eldugott helyen léket vágnak, és a vékony jég helyén merítik a vizet állataik és maguk számára.
   Mint ahogy várható volt, az 1241-es év utolsó napjára már befagyott földre nagy pelyhekben lehullott a mindent eltakaró hó, csak a vakítóan fehér völgy, a kanyargó patak, és a hófödte dombok lélegzetelállító körvonalai látszottak. Az egész völgyre dermedt csend borult, mintha minden élet megszűnt volna.
   Január elején a Bara patak is befagyott, és olyan hidegek jöttek, hogy reggelente a cinkék megfagyva hullottak le a fák ágairól. A patakot és a körülötte lévő rétet egész Zazalomig síkos jég borította, és csak a kanyargó részeken, ahol a svungot kapott északi szél felfodrozta a vizet, s az úgy fagyott meg, tört meg a jég síkossága.
   Hónap végére aztán, a kisvizű patakok után a nagy folyók is befagytak. Ez megnyitotta az utat a már türelmetlen tatárok előtt, akik mint a szélesre tárt óriási kapun át kirohanó csorda, keltek át a befagyott Dunán.
   A tatár sereg csak félnapi lovaglásra volt a Bara völgyétől, s huncul lovaival Erdu településen, majd Souson, és Zamuron át Alba Civitos, és Bezprem irányában vonult, vagy inkább rohant, közben szurokba mártott tüzes nyilaival, házakat, kazlakat felgyújtva, embereket, állatokat megölve hatalmas pusztítást vitt véghez.
   Sous faluban egy kis csapat tört be a házakba. Vezetőjük – hasonlóan a többiekhez – sárgás bőrű, kiugró pofacsontú, összeszűkülő és ferde szemrésű harcos, kegyetlen dühbe gurult, hogy sem embert, sem állatot nem találtak. A csapat eredménytelenül kutatta végig az egész környéket. A hatalmas havas erdőségbe persze nem mertek bemenni. A tatár a síksághoz volt szokva, csak ott volt nagy legény mokány lovaival, de az erdők szellemeitől félt. Mivel a Bara jegén gyanús nyomokat találtak, elbújva kezdték figyelni a környéket. Néhány nap multán észrevették a legidősebb Mikó lányt, aki éppen vizet merített a lék hártyás jegén át. Ekkor megrohanták, s ő megijedve a várható kínzásoktól fölmutatott a barlang irányába.
   Több se kellett a tatároknak. Tüzet raktak a barlang lábánál, hogy kifüstöljék az odabújt embereket, azonban a járatokban lévő természetes felszíni kürtők huzata miatt, az inkább visszafelé áramlott. Erre mérgükben vastag kövekkel befalazták a barlang bejáratát.
   Erős tél lévén, ekkor a házakat még nem bántották, hanem ott meghúzódva, a környező vidéken portyáztak, pusztítva mindent.
   Alig telt el másfél hónap, egyszerre csak nagy nyüzsgés közepette, s most már csóvákat hajítva a házakra, hirtelen eltakarodtak. Híre jött, hogy Ögödej nagy mongol kán meghalt, és Batu kán – a horda fővezére – ott akart lenni a főkán megválasztásánál. A kora tavaszt jelző olvadó havat taposva, néhány nap alatt az egész dunántúli térségből kitakarodtak.
   A Torbágyi erdő mély rejtekhelyén élők vették a hírt a változásokról. Óvatosságból egy hetet még vártak, néhány legényt terepszemlére küldtek, majd a jó hírek hallatán fölpakoltak, és jószágaikkal együtt hazamentek. Nem az a nép volt, aki az otthon látottakon kétségbeesve elhagyja magát. Ugyan szomorúan konstatálták, az asszonynépek meg is könnyezték a Mikó család tragédiáját, azonban a bíró vezetésével hozzá láttak a házak rendbe tételéhez, előkészültek a tavaszi munkára a földeken.
   Elhatározták, hogy megmenekülésük emlékére sziklakövekből és agyagból kis kápolnát építenek a sziklahegy legmagasabb pontján, s ez meg is történt Isten legnagyobb dicsőségére.
   Kellet ugyan néhány dolgos év, de lassan beborította a feledés homálya a fájdalmas emlékeket, és a Sousi nép ismét a megszokott boldog életét élte, csak a magas hegyen emelkedő kőkápolna szolgált mementóként.
EPILÓGUS
A sok megpróbáltatást követő megnyugvás boldog évtizedeiben nem tudták, hála Istennek nem tudhatták, milyen sors vár még utódaikra. A török pusztítás, majd a 150 éves török uralom, pestis, a kolera járványok, amelyek szinte letarolták az egész környéket. Új népek jöttek, újból és újból, akik elvegyülve a megmaradtakkal, évszázadokon át ébren tartották őseik örökségét, sohasem feledve elődjeiket, akik barátaikkal és ellenségeikkel –avarokkal, rómaiakkal, hunokkal, tatárokkal, törökökkel, szerbekkel, szászokkal, szlávokkal – együtt most már örök békességben nyugszanak e szép földben, ennyi idő után már nem látható, jeltelen sírjaikban.

Zalavári Sándor





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése