Jelek a határban

Jelek a határban

Szemelvények a sokszínű, régi határjelzésekről

A határkérdésekkel, magával a határjelekkel, és határjárással számos irodalmi műben is találkozhatunk. Ilyen például Arany Jánosnak „ A hamis tanú ” c. verse, Ipolyi Arnold „ Magyar Mythológia ” c. munkája, vagy Keresztury Dezső egyik verse, amely a gyerekkor emlékfoszlányait idézi.

   Milyenek is voltak ezek a feudalizmus kései korában érvényes határjelformák, elnevezések, és hogyan készítették őket? Miről szóltak a határperek, milyen eljárásokkal segítették a határjárás során a jelek emlékezetbe rögzítését, és milyen hiedelemanyag volt hivatva a határjeleket biztonsággal megőrizni? Kíséreljük meg ezeket röviden áttekinteni.

    A változatos formájú határjelek közül, ideiglenes jelekről beszélhetünk a fűcsomó, nádköteg, rúdra erősített csóva esetében, szilárd határjelek pedig az átalakított fák, összefogott ágak, csonkolt fák, fúrt fák voltak. Egyéb jelként tartják számon a csapást és a gyepűt. A gyepű határozott funkciójú, ha ténylegesen összevág az igazi határral, de elsősorban embertől, állattól védelmet nyújtó egy meghatározott szakaszon (rét, szőlő). A csapás pedig fiatal erdőben alkalmazott mód volt, amikor is az ágakat vagy letördelték, vagy megtaposták, felhívva a figyelmét az arra haladónak a határra. (A csapás, mint határjel és a sóskúti csapás-dűlő között vélhetően összefüggés van, mint ahogy így lehet a környező településeken szintén megtalálható csapás nevű dűlők esetében. Természetesen ez további kutatást igényel.)

   Kiemelt határjelként tartják számon a határköveket. Ezeknek igen sok változatait találhatjuk az egyszerű, alakítatlan kövektől a gonddal faragott, feliratos példányokig. Jól látható jelként különböző formában helyezték el a határpontokon. Kedvelték ott is ahol messziről kellett szállítani, de kiváltképp ott, ahol a közelben beszerezhető volt, mint Sóskúton is.



Határkő



    Igen nagy feladatot jelentett a jelek óvása, vagy felújítása. Ez utóbbira két-háromévenként került sor, többnyire tavasz kezdetén, olykor ünnepélyes formában. Az előbbiekhez tartozott az is, hogy bizonyos jeleket elfedtek, elrejtettek, vagyis „titkossá” tettek, hogy csak a beavatottak ismerjék fel. Mégis a határjelek védelmében a legnagyobb jelentősége az erőnek, az erőszaknak volt, amivel ki-ki a saját határát védelmezte. Határsértés esetén a védők is védelmezték magukat, így gyakran összecsapásra került sor, melynek eredménye nemegyszer sebesülés, sőt halál volt.

   Ebből is következik, hogy a határok biztosítását legjobban, a helyben élő lakósság tudta elvégezni. Csakhogy Magyarországon a történelmi események következtében sok helyen az eredeti népesség megritkult, és az üresen maradt területeket a szomszédos népek hasznosították. Háborús események, tüzek, szerencsétlenségek, ragályos betegségek egyaránt megritkították, vagy éppen futásra kényszeríttették a lakósságot, mely életét mentve más helyen vert tanyát. Falvak, városok, megyék, járások változtatták meg határaikat Az eredeti, vagy annak vélt határ helyreállítására sokféle mód volt, így a határvitákra az idők folyamán sokféle alkalom adódott. A legáltalánosabb ok a határvitára az adott okot, hogy az elmenekült lakosság után maradt üres földek használatbavétele az azokat elfoglalók részéről állandósult. Mihelyt azonban a régi lakósság visszaszivárgott, s folytatni kezdte hajdani életét, beleütközött a határ új hasznosítóiba. Így keletkezett az első összecsapás, a villogás, amelyből hamarosan per is lehetett. Ezt alapos előkészítés vezette be: tanúk keresése, régi határlevelek előszedése, és végül a hivatalos határbejárás.

    A határbejárásnak többféle módja és lehetősége adódott. Bejárhatták alkalmilag, valamilyen esemény kapcsán, vagy hivatalosan, melyeket hivatalos felmérésként a vármegye segédletével, az összecsapások után, peres ügyek folytatásaként végezték. Ugyancsak kiemelkedő fontosságúak voltak a falu rendezett körülmények között folyó, évente visszatérő határjárásai. Ilyen volt az ünnepélyes tavaszi határbejárás, s ilyenkor a praktikus teendőkön túl a határjárás ünnepi vonásai és vallásos elemei is előtérbe kerültek.

    A határjárás alkalmával került sor a fiatal nemzedék emlékezetének megerősítésére, ami többnyire veréssel, fájdalomokozással történt. A határon való megverés egyértelműen azzal a céllal történt, hogy a megvert fiatal személy, a gyerek öreg korában is emlékezzen megcsapatására, s ezzel a régi határok emlékét szilárdan megőrizze. E módszernek lényeges eleme tehát az volt, hogy a gyerekeket a határ egy-egy fontos pontján (határfa, határkő, nevezetes kút) jól elverték, amire azok később is pontosan emlékeztek. S hogy ez milyen sikerrel történt, azt számos leírt eset bizonyítja.

   A 18. század első feléből olyan feljegyzés maradt ránk, hogy az 1732 –évi határjáráson, Sóskúton két nevezetes határjelnél két különböző személyt vertek meg, mégpedig „… az első kőnél, amint a’ Ductust kezdették Vercsák Mihályt, az Kis Kutnál pedig Jevrem Milosevicsot megh csapták, azt mondván nekiek, hogy megh emlékezzenek ezen Soóskuti igaz határokrul...”  (Kiskút-dűlő (szőlő) neve még az 1864 évi sóskúti elöljárói falujelentésben is szerepelt.)

    Határjáráskor a természetfeletti erőket is segítségül hívták: határjárás előtt Isten szolgája, a pap esküdtette meg a tanút (fatens), többnyire kereszt előtt, és a határfákra is a kereszt jelét vágták. A kereszt, mint a kereszténység szent jele, egyúttal vallásos, mágikus tartalmat sugallt, és ezzel védelmet, oltalmat is biztosított.

   A fentieknek megfelelően a szent jelek egész sorát lehetett a határon találni: keresztet, kápolnát, szent kutat, temetőt stb. Különös tisztelet övezett egyes forrásokat, kutakat, amelyeket felfrissülés céljából napközben is többször felkerestek a megfáradt emberek, de különösen akkor látogatták, ha a forrást szentnek tartották. Az ilyen szent kutat különösen tisztelték, és a vele kapcsolatba hozott szentnek ünnepén ünnepi körmenetben is szoktak oda látogatni.

   Hogy a forrásokat valóban milyen hiedelem övezheti, és keletkezésüket is miféle szent eseményekkel hozhatták összefüggésbe, arra csak egy helyi példát említenénk:





Jezsuita rendi határtérkép-1773-Sóskút, Törökbálint, Bia, Berki, Érd

  

   1725-ben Sóskút és Törökbálint határperében tett vallomást egy 86 éves rácalmási lakós, aki korábban, még Bécs török ostroma, azaz 1683 előtt, maga is Sóskút lakója volt. A tanú megmutatta az egyik határjelet, az un. Vöröskutat és számolt be arról, hogy ”…Sooskuton volt valamelly régi Eörögh szabados, ki is volt kilenczven esztendős, ettül hallotta a’Fatens, hogy réghenten ott kut nem volt, ugyan azon hely Határnak tartatott. Egykor a’ Szomszédokkal járván az Határt, azon helyen villongottak mégh körösztény időben-azaz, a török előtt-egy az többi közül föll fohászkodván Istenhez, eő szent Felséghéhez, fakadott olly Szókra, Istenem, ha ez igaz Határ, adgy jelt, és azonnal forrás fakadott…” (Egy másik tanulmány ezt a történetet a Sóskút-Barátháza közti határ 1725.január 21-én történt megállapítása idejére helyezi. Ez nem mond ellent történetünknek, hisz a két helyszín közelsége feltételezheti az egyidejű határbejárást).

   Tóth István György tanulmánya szerint, ez a szép csoda még a keresztény időben, azaz a török hódoltság előtt történt, vagyis mintegy kétszáz évvel a tanúvallomás előtt. A rácalmási tanú, mint elmondta, Bécs ostroma előtt mintegy harmincöt évig lakott Sóskúton, azaz kb. 1648-tól 1683-ig. Ezért a történetet egykor neki elmondó 90 éves szabados se emlékezhetett vissza semmilyen körülmények között sem, a törökvilág előtti időkre, a középkorra, hanem ő is csak egy továbbörökített történetet mondhatott el. A falubeliek kollektív emlékezete itt is évszázadokon át megőrizte a fontos határjelhez kapcsolódó, annak hitelét erősítő, nemzedékről nemzedékre továbbadott, helyi legendát.

   Végül is a határok mentén legtöbbnyire, mint határjel sok olyan tárgy, építmény volt található, amely a vallásos ténykedéssel volt összefüggésben, és némely forráshoz és kúthoz is a vallásos hiedelmek és mondák sokféle változata kapcsolódott. Ez a tény kétségkívül nagymértékben növelte a határok különleges, szent jellegét és azt a tiszteletet, amellyel a falu lakóssága a határokat övezte.

*

   A falvak és városok, megyék határainak pontos, mérnöki felmérése, jelölése és rögzítése, határ térképek készítése manapság rutin feladatot jelent, nem is szólva a légi, sőt műholdas felvételekről.

   Korántsem mondható ez, mint láttuk a feudalizmus kései korában, s ennek nyomai itt-ott bizonyára fellelhetőek. Nem is lepődnénk meg nagyon, ha egy iskolai kirándulás, családi túra, erdőjárás során, talán e szerény írás hatására is nyitott szemmel járva, előbukkanna egy-egy, netán évszázadok óta rejtőzködő határkő. Fellelésük és megmentésük, lelkes amatőröktől, erdőjáró civilektől várható leginkább.

Zalavári Sándor

FORRÁS:

a. NÉPI KULTÚRA—NÉPI TÁRSADALOM

    MTA Néprajzi kutató csoportjának évkönyve XIII. AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 1983.

b. HATÁRJELEK,HATÁRJÁRÁS a feudális kor végén, Magyarországon /Takács Lajos/

    Akadémiai Kiadó, Budapest 1987.

c. Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz…

    Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon.

    Társadalom- és művészettörténeti tanulmányok 17.

    Bp.1996 MTA Történettudományi Intézete.