A lánchídi oroszlánok titka

A lánchídi oroszlánok titka

A XVII. század végétől Buda és Pest közötti közlekedés az úgynevezett „repülő hídon”, majd 1776-tól fix hajóhídon történt. A két város forgalmának növekedése, a híd ismétlődő problémái egyre erőteljesebben vetették fel az állandó híd gondolatát, melynek legnagyobb szószólója Széchenyi István volt. Végül Sina György bécsi bankár pénzügyi irányításával, Tierney Clark tervei alapján, Clark Ádám építésvezetésével elkezdődhetett a Lánchíd építése, melyet tíz évig tartó munka után, 1849. november 20-án ünnepélyesen adtak át a forgalomnak. A híd, mint ütőér kötötte össze Pestet és Budát, ami nagyban elősegítette a két testvérváros 1873 évi egyesítését, és dinamikus fejlődését.   

A Kálvária-hegy és sziklavonulatának látványa, s benne a régi kőbánya faragott sziklafalazata szinte Sóskút egyik jelképe lett. Hovatovább nem jelenik meg a világhálón, vagy hagyományosan írott formában egy-egy Sóskútra való utalás, vagy megemlékezés valamilyen formája, hogy ne kísérje egy illusztráció az említett látványról. Elfogultság nélkül elismerhetjük, hogy ez a látvány, s a hegy lábánál elterülő Kőszikla utca, alatta a korábban még kanyargó, de a múlt század második felében „kiegyenesített”, jobb sorsra érdemes Benta patak történelmi múltat idéző összképe, a biai országúton közlekedőknek szemet gyönyörködtető.

Kálvária-hegy és sziklavonulata

   A köznyelv csupán legendaként említi, hogy a sziklafalon látható, fejtéssel kialakított sziklamélyedésből négy kőtömböt vágtak ki a lánchídi oroszlánok kifaragásához. Ugyanakkor néhány publikáció, tanulmány, magának az oroszlánok kőanyagának eredetét, a főváros Kőbánya városrészének bányáihoz köti.

Jó lenne tehát a valóságot tükröző megállapításokhoz, vagy legalább is annak közelébe juttatni az olvasót, ezért nézzünk kissé körbe az archívumokban, és lapozgassunk a korabeli írott forrásokban:

    A lánchídi építkezés megkezdésekor, a munkálatok szervezői és irányítói átfutották a kivitelezéshez szükséges anyagok lelőhelyeit, a szlavóniai erdőket, a bányákat és más helyeket. Így került sor Sóskútra is. A kőbányákba nemsokára angol munkásokat küldtek, akik a 200-240 mázsás darabok kivájásában is gyakorlottak voltak. 1842. augusztus 15-én Tierney Clark és Clark Ádám kíséretében személyesen Széchenyi István is kikocsizott Sóskútra, a kőbányák megtekintésére. Majd megbízásából titkára és hűséges segítője, Tasner Antal, 1847. április 2-án ismételten a sóskúti kőbányákban járt. Korabeli tudósítás szerint a kivitelezés irányítója, a skót származású Clark Ádám szemrevételezéses vizsgálattal, személyesen vette át azokat a durva mészkő falazó tömböket, amelyeket Sóskút bányáiból szállítottak a Lánchíd pilonjainak építéséhez.

   1856. június 9-én Szabó József egyetemi tanár, a kor neves geológusa, akadémiai felolvasásában kiemeli: „Végre hogy a monumentális mívekből, egyik büszkeségünket ki ne hagyjuk, sietek megemlíteni, hogy lánchidunk oszlopzata alul gránitból, fölül sóskúti durva mészkőből áll, melyen nevezetesen az oroszlánok s egyéb szobrászati dombormívek tanúsítják a kő jeles voltát. Ugyancsak a sóskúti durva mészkő szolgáltatja a tunnel[i] szép homlokzatához is az anyagot.”

   A Földtani Közlöny szakvéleményeiben 1904-ben, a kőbányákkal foglalkozó alábbi írásrészletek találhatók:

„A sóskúti bányák tulajdonosa a Székesfehérvári káptalan, s a bányák üzembevétele 1765 óta datált[ii]. A bányában fejhető tömbök igen nagyok, szükség esetén 8 köbméteres nagyságot is lehet kivágni. Legbecsesebbek és díszfaragásra legalkalmasabbak az egyenletesen apró szemű, foraminiferahéjakból álló durvameszek, kivált akkor, ha egyszersmind fagyállók is. E tekintetben azonban igen szeszéjes a magatartásuk, pl. vannak a sóskúti szarmatakorú mészpadok között teljesen fagyállók, amire a lánchíd 50 éves oroszlánjai jó példát nyújtanak, míg ugyanazon bánya más padjai a fagyot nem bírják ki. …A mészkőfejtők között elsőrendű a sóskúti kőbánya. E kőbánya szarmatakorú, ikrás durvamészkő, amelyet jelenleg négy udvarban fejtet a Székesfehérvári káptalan bérlője. A sóskúti kőfejtő telep állandóan 200 kőfaragót és 100 napszámost foglalkoztat, s évenként 18 ezer köbméter mészkövet termel. A bánya a Dunától l7 kilométernyi távolságra van, s iparvágánnyal van Tétényíg[iii] összekötve”.

   Ahogy látjuk, számos dolgozat utal Marschalkó János oroszlánjai kőanyagának Sóskúti eredetére, de hogy a kőanyagot melyik bányából vágták ki, ennek kifejtésére csak következtetéssel próbálkozhatunk.

Az egyik kőoroszlán

   A szakirodalom szerint a durva mészkő három változata közül a harmadik, a durvaszemű változat (vagy másképpen puha mészkő) jellemzi a Budai-hegyvidék előterét alkotó Tétényi plató (Budafok, Diósd, Sóskút) és a kőbányai lelőhelyeket. Közismert a szakmai körökben, hogy a Kálvária-hegyi régi kőbánya különbözik a fent említett kőlelőhelyek, így a sóskúti nagy kőfejtő anyagától, és szemben azok puha, lyukacsos tulajdonságával, az un. középszerű durva változathoz tartozik, tömött és nagy keménységű. Ezt a típusú mészkövet a tradicionális kőműves iparban Forzug típusként szokták emlegetni. Ez a még jól faragható, de keményebb, jó fizikai tulajdonságú mészkő billentheti a mérleg nyelvét a Lánchídi oroszlánok tekintetében a Kálvária-hegyi bánya javára. Ámbár mint láttuk, a nagy bánya mészpadjain igen vegyesen helyezkedtek el a különböző mészkövek, így helyenként ott is megtalálható volt a keményebb, fagyállóbb kő is.

   Marschalkó János vélhetően pályázással nyerte el a szobrászati feladatot. Egy, nem olyan régen publikált, máskülönben remek írásában, maga a szerző is legendaként aposztrofálja a történetet a pályáztatásról, melyhez a művésztábor számára a helyszínt, a bányában érdekeltséggel bíró Barcza György Pusztazámori földesúr biztosította. A művészeti vetélkedő győzteseként Marschalkó kapott megbízást a Lánchídi oroszlánok megalkotására. Csak reménykedhetünk, hogy előbb, vagy utóbb előbukkan a múltból egy biztos forrás és a szép leírás a teljes történet valóságtartalmát bővítheti. 

   Az oroszlánokkal kapcsolatosan más anekdoták is ismeretesek, ilyen például a nyelv nélküli oroszlánok legendája[iv]. A szobrász feltehetően két-két részben faragta ki az oroszlánokat, mint ahogy az illusztráción is jól látható, egy oroszlánhoz két[v] kőtömböt felhasználva. A kőoroszlánok a Lánchíd ünnepélyes átadása után három évvel, 1852-ben kerültek felállításra a hídfők talpazatára.

Marchalkó János síremlék

   Egyébként Marschalkó János annyira megszerette Sóskút mészkövét, hogy a Debrecenben 1865-ben felállított „Haldokló oroszlán” című művét, és több más munkáját is ebből a kőből faragta.

   A sóskúti mészkő szobrászati alkalmassága melletti bizonyságul fontos még megemlíteni, hogy Budapesten és a Monarchia régi területének városaiban, megszámlálhatatlan mennyiségű köztéri szobor és épületdísz készült bizonyíthatóan sóskúti kőből. Nem szólva most a hatalmas mennyiségű kváderkőről, mely az említett terület számos várának, palotájának, templomainak és középületeinek falazataiba épült be, s melynek eredményeképpen a sóskúti mészkő fogalom lett olyannyira, hogy a szakirodalom máig is összehasonlító etalonként használja.

    Végső konklúzióként megállapíthatjuk tehát, hogy a lánchídi oroszlánok sóskúti mészkőből kerültek kifaragásra. Azt azonban, hogy a kőtömbök a sóskúti bányák melyikéből kerültek kiemelésre, bizton nem állíthatjuk. Belátható tehát, hogy mivel e kérdésben a kiindulópontnál vagyunk, s bár úgy tekinthetünk a Kálvária-hegyi régi bányára, mint a lehetséges kőlelőhelyre, mégis helyes, ha megbékélve korlátainkkal, továbbra is kitartunk a legendánál. Valószínű, hogy a teljes igazságot talán már örök homály fogja borítani és a kőoroszlánok titka marad.

De hát annyi baj legyen, az oroszlánok egyébként is fittyet hánynak az eredetükre, ők a hídfők mindkét oldalát díszítve, talpazatukon nyugvó helyzetben, felséges komolysággal néznek alá, mintha maguk is éreznék és hirdetnék a nagyszerű műnek, a Lánchídnak jelentőségét, amelyet ékesítenek.

Zalavári Sándor

FORRÁS:

a. BUDAPEST ÉS KÖRNYÉKE. Írta Hunfalvi János. MTA Lev.tagja. Pest 1859. LAUFFER ÉS STOLP TULAJDONA. Nyomatott Darmstadtban Lange Gusztáv Györgynél.

b. HAZÁNK. Időszaki folyóirat. Hat-hetes füzetekben. Szerkeszti: Török János.Első évfolyam. Kiadja Heckenast Gusztáv. MDCCCLVIII. Pest 1868. Nyomatott Landerer és Heckenastnál. A budapesti lánchíd. Az építő Tierney Clark angol jelentése után írta: Jánossi Ferencz

c. ÚJ  MAGYAR MUZEUM egyszersmind A MAGYAR ACADÉMIA KÖZLÖNYE. Kiadja: Toldy Ferenc. Hatodik folyam: 1856 II. kötet. Tartalom: Budapest területének földtani fejlődése Szabó Józseftől.

d. Széchenyi István. NAPLÓ. Gondolat.1978.

e. Széchenyi István válogatott művei: Köt.1841-1860. Szépirodalmi Könyvkiadó 1991.

f. Természet világa 61.kötet. Magyar Tudományos Ismeretterjesztő Társaság. 1929.

g. FÖLDTANI KÖZLÖNY. XXXIV.kötet, 1904. november-december,11-12 füzet.

h. WIKIPÉDIA. Széchenyi Lánchíd

i. Érdi Center.WWW.erdecenter.hu. A Benta-patak szurdoka és a Sóskúti kőfejtő.

j. ZÁMORI HÍREK. XII. évfolyam. 2.rész 2007. A nagy oroszlánfaragó verseny: Jolánkai Márton

k. Budapest Főváros Levéltára. Csorba László: Híd, város, ország bfl.archivportal.hu/id-7csorba_laszlo_hid_varos_orszag.html.

l. Szeptember Feszt 2011. Kőbánya bemutatkozik. info@szeptemberfeszt.hu

m.WWW.kobánya.hu. KŐBÁNYA ONLINE

n. HÁZAK 2010.nov.12. A főváros geometriai súlypontja. Montvai József  X. ker. főépítész. WWW.hazakmagazin.hu

JEGYZET:

i. Az alagút teljesen 1858 után készült el, szintén Clark Ádám tervei alapján és irányításával. A Lánchíd felöli bejáratát a híd stílusának megfelelően klasszicista stílusban alakították ki, míg a Krisztinaváros felöli homlokzat már a korszellemnek megfelelően romantikus stílusban épült. A kapuzatokat Clark visszavonulása miatt már Reitter Ferenc fejezte be.

ii. Mint tudjuk, a sóskúti követ a rómaiak idején is bányászták, ezt az aquincumi leletek is bizonyítják. A török hódoltsági idején felgyorsult sóskúti kőbányászat eredményeként fürdők, dzsámik épültek a környező városokban. A XVI.sz. második felében épült pld. sóskúti kőből az érdi minaret. Persze a legnagyobb változást a kiegyezést követően beindult gazdasági fejlődést hozta, ekkor a sóskúti bányákban hatalmas mennyiségű kő került kitermelésre a sóskúti kőfaragók és kőfejtők munkájával, az Olaszországból érkezett kőfaragók közreműködésével, a Sóskútra települt Andreetti család irányításával.

iii. A magyar kormány által 1867-ben, 87 folyószám alatt adott előmunkálati engedélyben valóban szerepelt  „ A sóskúti kőbányától Téténynél a Dunáig s a tárnoki állomáshoz” magán lóerőre vasút építése. Az engedélyezett: Ybl Miklós és Dr.Henrich Nep. János volt. De a lóvasút csak Tárnokig épült meg, és mintegy negyven éven át töltötte be áldásos szerepét.

iv. Egy anekdota szerint az oroszlánoknak nincs nyelvük, s ezért annyit csúfolták a szobrászt, hogy az a Dunába ugrott. Valójában még az 1870-es években is élt, és azt üzente a gúnyolóinak: „Úgy legyen nyelve a te feleségednek, mint az én oroszlánjaimnak, akkor, jaj neked” Az oroszlánoknak valójában van nyelvük, csak alulról a járda szintjéről nem látszik.

v. Egy oroszlánhoz kb.18-20 köbméteres kőtömbre lett volna szükség, ennek azonban a fejtése, mozgatása, de még inkább szállítása akkoriban még, enyhén szólva nehézkes volt.

           

---

Jelek a határban

Jelek a határban

Szemelvények a sokszínű, régi határjelzésekről

A határkérdésekkel, magával a határjelekkel, és határjárással számos irodalmi műben is találkozhatunk. Ilyen például Arany Jánosnak „ A hamis tanú ” c. verse, Ipolyi Arnold „ Magyar Mythológia ” c. munkája, vagy Keresztury Dezső egyik verse, amely a gyerekkor emlékfoszlányait idézi.

   Milyenek is voltak ezek a feudalizmus kései korában érvényes határjelformák, elnevezések, és hogyan készítették őket? Miről szóltak a határperek, milyen eljárásokkal segítették a határjárás során a jelek emlékezetbe rögzítését, és milyen hiedelemanyag volt hivatva a határjeleket biztonsággal megőrizni? Kíséreljük meg ezeket röviden áttekinteni.

    A változatos formájú határjelek közül, ideiglenes jelekről beszélhetünk a fűcsomó, nádköteg, rúdra erősített csóva esetében, szilárd határjelek pedig az átalakított fák, összefogott ágak, csonkolt fák, fúrt fák voltak. Egyéb jelként tartják számon a csapást és a gyepűt. A gyepű határozott funkciójú, ha ténylegesen összevág az igazi határral, de elsősorban embertől, állattól védelmet nyújtó egy meghatározott szakaszon (rét, szőlő). A csapás pedig fiatal erdőben alkalmazott mód volt, amikor is az ágakat vagy letördelték, vagy megtaposták, felhívva a figyelmét az arra haladónak a határra. (A csapás, mint határjel és a sóskúti csapás-dűlő között vélhetően összefüggés van, mint ahogy így lehet a környező településeken szintén megtalálható csapás nevű dűlők esetében. Természetesen ez további kutatást igényel.)

   Kiemelt határjelként tartják számon a határköveket. Ezeknek igen sok változatait találhatjuk az egyszerű, alakítatlan kövektől a gonddal faragott, feliratos példányokig. Jól látható jelként különböző formában helyezték el a határpontokon. Kedvelték ott is ahol messziről kellett szállítani, de kiváltképp ott, ahol a közelben beszerezhető volt, mint Sóskúton is.



Határkő



    Igen nagy feladatot jelentett a jelek óvása, vagy felújítása. Ez utóbbira két-háromévenként került sor, többnyire tavasz kezdetén, olykor ünnepélyes formában. Az előbbiekhez tartozott az is, hogy bizonyos jeleket elfedtek, elrejtettek, vagyis „titkossá” tettek, hogy csak a beavatottak ismerjék fel. Mégis a határjelek védelmében a legnagyobb jelentősége az erőnek, az erőszaknak volt, amivel ki-ki a saját határát védelmezte. Határsértés esetén a védők is védelmezték magukat, így gyakran összecsapásra került sor, melynek eredménye nemegyszer sebesülés, sőt halál volt.

   Ebből is következik, hogy a határok biztosítását legjobban, a helyben élő lakósság tudta elvégezni. Csakhogy Magyarországon a történelmi események következtében sok helyen az eredeti népesség megritkult, és az üresen maradt területeket a szomszédos népek hasznosították. Háborús események, tüzek, szerencsétlenségek, ragályos betegségek egyaránt megritkították, vagy éppen futásra kényszeríttették a lakósságot, mely életét mentve más helyen vert tanyát. Falvak, városok, megyék, járások változtatták meg határaikat Az eredeti, vagy annak vélt határ helyreállítására sokféle mód volt, így a határvitákra az idők folyamán sokféle alkalom adódott. A legáltalánosabb ok a határvitára az adott okot, hogy az elmenekült lakosság után maradt üres földek használatbavétele az azokat elfoglalók részéről állandósult. Mihelyt azonban a régi lakósság visszaszivárgott, s folytatni kezdte hajdani életét, beleütközött a határ új hasznosítóiba. Így keletkezett az első összecsapás, a villogás, amelyből hamarosan per is lehetett. Ezt alapos előkészítés vezette be: tanúk keresése, régi határlevelek előszedése, és végül a hivatalos határbejárás.

    A határbejárásnak többféle módja és lehetősége adódott. Bejárhatták alkalmilag, valamilyen esemény kapcsán, vagy hivatalosan, melyeket hivatalos felmérésként a vármegye segédletével, az összecsapások után, peres ügyek folytatásaként végezték. Ugyancsak kiemelkedő fontosságúak voltak a falu rendezett körülmények között folyó, évente visszatérő határjárásai. Ilyen volt az ünnepélyes tavaszi határbejárás, s ilyenkor a praktikus teendőkön túl a határjárás ünnepi vonásai és vallásos elemei is előtérbe kerültek.

    A határjárás alkalmával került sor a fiatal nemzedék emlékezetének megerősítésére, ami többnyire veréssel, fájdalomokozással történt. A határon való megverés egyértelműen azzal a céllal történt, hogy a megvert fiatal személy, a gyerek öreg korában is emlékezzen megcsapatására, s ezzel a régi határok emlékét szilárdan megőrizze. E módszernek lényeges eleme tehát az volt, hogy a gyerekeket a határ egy-egy fontos pontján (határfa, határkő, nevezetes kút) jól elverték, amire azok később is pontosan emlékeztek. S hogy ez milyen sikerrel történt, azt számos leírt eset bizonyítja.

   A 18. század első feléből olyan feljegyzés maradt ránk, hogy az 1732 –évi határjáráson, Sóskúton két nevezetes határjelnél két különböző személyt vertek meg, mégpedig „… az első kőnél, amint a’ Ductust kezdették Vercsák Mihályt, az Kis Kutnál pedig Jevrem Milosevicsot megh csapták, azt mondván nekiek, hogy megh emlékezzenek ezen Soóskuti igaz határokrul...”  (Kiskút-dűlő (szőlő) neve még az 1864 évi sóskúti elöljárói falujelentésben is szerepelt.)

    Határjáráskor a természetfeletti erőket is segítségül hívták: határjárás előtt Isten szolgája, a pap esküdtette meg a tanút (fatens), többnyire kereszt előtt, és a határfákra is a kereszt jelét vágták. A kereszt, mint a kereszténység szent jele, egyúttal vallásos, mágikus tartalmat sugallt, és ezzel védelmet, oltalmat is biztosított.

   A fentieknek megfelelően a szent jelek egész sorát lehetett a határon találni: keresztet, kápolnát, szent kutat, temetőt stb. Különös tisztelet övezett egyes forrásokat, kutakat, amelyeket felfrissülés céljából napközben is többször felkerestek a megfáradt emberek, de különösen akkor látogatták, ha a forrást szentnek tartották. Az ilyen szent kutat különösen tisztelték, és a vele kapcsolatba hozott szentnek ünnepén ünnepi körmenetben is szoktak oda látogatni.

   Hogy a forrásokat valóban milyen hiedelem övezheti, és keletkezésüket is miféle szent eseményekkel hozhatták összefüggésbe, arra csak egy helyi példát említenénk:





Jezsuita rendi határtérkép-1773-Sóskút, Törökbálint, Bia, Berki, Érd

  

   1725-ben Sóskút és Törökbálint határperében tett vallomást egy 86 éves rácalmási lakós, aki korábban, még Bécs török ostroma, azaz 1683 előtt, maga is Sóskút lakója volt. A tanú megmutatta az egyik határjelet, az un. Vöröskutat és számolt be arról, hogy ”…Sooskuton volt valamelly régi Eörögh szabados, ki is volt kilenczven esztendős, ettül hallotta a’Fatens, hogy réghenten ott kut nem volt, ugyan azon hely Határnak tartatott. Egykor a’ Szomszédokkal járván az Határt, azon helyen villongottak mégh körösztény időben-azaz, a török előtt-egy az többi közül föll fohászkodván Istenhez, eő szent Felséghéhez, fakadott olly Szókra, Istenem, ha ez igaz Határ, adgy jelt, és azonnal forrás fakadott…” (Egy másik tanulmány ezt a történetet a Sóskút-Barátháza közti határ 1725.január 21-én történt megállapítása idejére helyezi. Ez nem mond ellent történetünknek, hisz a két helyszín közelsége feltételezheti az egyidejű határbejárást).

   Tóth István György tanulmánya szerint, ez a szép csoda még a keresztény időben, azaz a török hódoltság előtt történt, vagyis mintegy kétszáz évvel a tanúvallomás előtt. A rácalmási tanú, mint elmondta, Bécs ostroma előtt mintegy harmincöt évig lakott Sóskúton, azaz kb. 1648-tól 1683-ig. Ezért a történetet egykor neki elmondó 90 éves szabados se emlékezhetett vissza semmilyen körülmények között sem, a törökvilág előtti időkre, a középkorra, hanem ő is csak egy továbbörökített történetet mondhatott el. A falubeliek kollektív emlékezete itt is évszázadokon át megőrizte a fontos határjelhez kapcsolódó, annak hitelét erősítő, nemzedékről nemzedékre továbbadott, helyi legendát.

   Végül is a határok mentén legtöbbnyire, mint határjel sok olyan tárgy, építmény volt található, amely a vallásos ténykedéssel volt összefüggésben, és némely forráshoz és kúthoz is a vallásos hiedelmek és mondák sokféle változata kapcsolódott. Ez a tény kétségkívül nagymértékben növelte a határok különleges, szent jellegét és azt a tiszteletet, amellyel a falu lakóssága a határokat övezte.

*

   A falvak és városok, megyék határainak pontos, mérnöki felmérése, jelölése és rögzítése, határ térképek készítése manapság rutin feladatot jelent, nem is szólva a légi, sőt műholdas felvételekről.

   Korántsem mondható ez, mint láttuk a feudalizmus kései korában, s ennek nyomai itt-ott bizonyára fellelhetőek. Nem is lepődnénk meg nagyon, ha egy iskolai kirándulás, családi túra, erdőjárás során, talán e szerény írás hatására is nyitott szemmel járva, előbukkanna egy-egy, netán évszázadok óta rejtőzködő határkő. Fellelésük és megmentésük, lelkes amatőröktől, erdőjáró civilektől várható leginkább.

Zalavári Sándor

FORRÁS:

a. NÉPI KULTÚRA—NÉPI TÁRSADALOM

    MTA Néprajzi kutató csoportjának évkönyve XIII. AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST 1983.

b. HATÁRJELEK,HATÁRJÁRÁS a feudális kor végén, Magyarországon /Takács Lajos/

    Akadémiai Kiadó, Budapest 1987.

c. Tóth István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz…

    Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon.

    Társadalom- és művészettörténeti tanulmányok 17.

    Bp.1996 MTA Történettudományi Intézete.

Emlékek Prohászka Ottokárról

Emlékek Prohászka Ottokárról

/ 1858-1927 /

Dum spiro,spero:Amíg élek,remélek.

                                   P.O. jelmondata

Az elesettek iránti papként elkötelezett Prohászka Ottokárt 1905. október 17-én nominálta székesfehérvári püspökké Ferenc József, december 11-én erősítette meg a döntést X. Pius pápa, majd Rómában tíz nappal később püspökké is szentelte. Székét hivatalosan 1906. január 21-én foglalta el.

   Prohászka Ottokár püspökként is megmaradt puritán embernek. Legendaszámba megy, hogy első hivatalos útja Fehérvárra a hajnali személyvonattal történt: besétált a püspöki palotába ahol csak a csodálkozó portást találta, hiszen mindenki a reggeli gyorsvonattal várta érkezését.

   A „napba öltözött ember”, ahogy 1912-ben harmincéves írói jubileumán Gárdonyi Géza nevezte, a katolikus megújhodás területén ért el maradandó eredményeket. Katolikus egyházi író. Egyetemi tanár, az MTA tagja.

   Aki olvassa műveit, meglepődik rajta, hogy a világ nagy változásai ellenére, mennyire korszerű és aktuális ma is, amit Prohászka Ottokár fontosnak tartott.  Gondolatait, személyét esetenként viták is övezték, és ma is övezik, de vitathatatlanul a huszadik század egyik legnagyobb gondolkodója.

   Prohászka Ottokár 1927. április 2-án hunyt el. 1938-óta az emlékére emelt székesfehérvári templomban nyugszik.

*

A Székesfehérvári Egyházmegye 2005.december 10-től, 2006.december 9-ig emlékévet hirdetett Székesfehérvár 15. püspöke tiszteletére. Kinevezésének 100 éves évfordulóján kiállításokkal, felolvasásokkal, jubileumi pályázatokkal emlékeztek.

   Prohászka Ottokár püspök személye sok tekintetben kötődik Sóskúthoz is, hiszen sűrű utazásai során gyakran kereste fel a falut, vagy volt a plébánia átutazó vendége. Puritánsága és embersége okán kivételes tisztelet övezte a faluban. E sorok írójának emlékezetében élénken élnek apai nagyapjának elbeszéléseiben elhangzó elismerő szavak, mely nagy dolog volt a kevésbeszédű, dicséretekkel egyébként igen takarékosan bánó idős ember részéről. A falu helyi történetének értéke lehet bizonyára az is, hogy bennünket, sóskúti ministráns jelölteket hatvan évvel ezelőtt az a megtiszteltetés ért, hogy Prohászka Ottokár halálának 20. évfordulóján, a róla elnevezett székesfehérvári vasútvidéki templomban - új ministráns ruhánkban - Duchovics Iván plébános vezetésével részt vehettünk a ministráns avatáson. Az ünnepségen Vértessi Irén és szívgárdistái, valamint sok sóskúti is részt vett.

*

2007. április 2-án volt Prohászka Ottokár halálának 80. évfordulója. A magunk szerény módján talán úgy is emlékezhetünk méltóan a nagyformátumú emberre és egyházi vezetőre, hogy felidézzük a kortárs emlékezők beszámolóit (A szöveg eredete a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár – magyar nyelvű keresztény irodalom tárháza):

Zámori Imre [1] igazgató tanító

Visszaemlékezéseimben 1911-ig megyek vissza. Arany Imre hitoktatóm akkor mutatott be Prohászka püspök úrnak. 10-12 szegény diáknak adott ellátást a püspökségen Prohászka püspök úr. Engem is felvett gondozottjai közé. A bemutatáskor a következőket kérdezte tőlem: tudsz-e enni? Igen - válaszoltam. No, akkor tanulni is tudsz - mondotta  Prohászka püspök úr.

   1912-ben Sóskúton bérmált. Az énekkarban énekeltem és a bérmálkozók nevében köszöntöttem. 1921-ben kezdő tanító voltam Sóskúton. Bérmálás után behívott szobájába. Hívott a papi pályára. Most ne döntsön azonnal - mondotta - majd ha döntött, Fehérváron adja meg a választ. A választ a mostoha körülmények miatt nem adhattam meg. Három testvérem közül egyedül jöttem meg a világháborúból és reám maradt beteg szüleimnek az ellátása.

   Sóskúti bérmáláskor fogadtuk Prohászka püspök urat a falu határában. Bandérium és egyéb ünnepi dolgok mind együtt voltak. Többek között a káptalan díszhintaja is, amelynek kerekei is fel voltak díszítve. A lovak idegesek voltak a sok ünnepi dísztől. Az ünneplő beszéd után elindult a Püspök úr a díszes kocsi felé és egyszerre csak felszállott az egyik lőcsös falusi kocsira. Most csak hajtson - mondotta a meglepett kocsi tulajdonosnak. A díszes kocsi pedig üresen ment vissza.

   1912-ben a szomszéd Tárnokon volt bérmálás. A gróf átküldte a fogatát Kálmán Károlyért azzal az üzenettel, hogy jöjjön át, várja a Püspök úr. A kocsis át is jött és elmondta az üzenetet. Kálmán Károly a következőt válaszolta: Mondja meg a Püspök úrnak, hogy Tárnokhoz ugyanolyan messze van Sóskút, mint Sóskúthoz Tárnok. A kocsis mindezt elmondta Prohászka püspök úrnak. A Püspök úr ekkor kocsiba ült és átjött Sóskútra.

   Laudetur…- köszöntötte a plébánost, majd a következőket mondotta: Átjöttem, nagyságos uram! Valóban igaza van. Tárnoktól ugyanolyan messze van Sóskút, mint Sóskúttól Tárnok. Isten áldja. Isten vele- mondotta Kálmán Károly. És ment vissza Prohászka Ottokár.

   Az egyik sóskúti bérmálásnál történt a következő eset: Reggel 4 órakor kiosont a plébániáról Prohászka püspök úr. A lány rettenetesen megrémült, amikor a folyosón végigosonó alakot meglátta. Prohászka püspök úr kedvesen odament hozzá, ránézett és megkérdezte: Kegyed Vas Ila? A lány boldogan szaladt Grieger mamához. Milyen okos a Püspök úr - mondotta - megkérdezte, hogy én vagyok –e Vas Ila. A nevet nem volt nehéz kitalálni, mert a lányon hímzett kötény volt, amelyre a neve is ki volt hímezve.

  Jirka Ferenc sóskúti iskolaigazgató egyik legkiválóbb tanítónk volt. Majláth[2] püspök nevelte. Legényember volt és életét annak szentelte, hogy papokat, tanítókat nevelt a hazának. Harminc körül volt azoknak a száma, akiket ő nevelt tanítóvá, pappá. Én is az ő neveltje vagyok. Prohászka püspök úr igen megbecsülte. Asztalának állandó vendége volt. Jirka Ferenchez intézett utolsó levelében ezt írta neki Prohászka püspök úr: „Boldog vagyok, hogy adósának vallhatom magamat. Krisztusban atyja, Prohászka Ottokár.”

Dr. Potyondi Imre nagyprépost, püspöki helynök /Részlet/[3]

   A Pilisszentlászlói bérmáláskor tótul kezdte a beszédét. Előtte Sóskúton voltunk, ahol Grieger Miklósnál lakott és onnan ment ki a környékre. Két este együtt tanulta Grieger Miklóssal a tót prédikációt. A hegytetőn lévő pálos templom szószékéről beszélt. Körülbelül 5 percig beszélt tótul. Minden arc sugárzott az örömtől. Egyszerre csak nem jutott eszébe, hogy mit jelent a gyónás tótul. Kedvesen és közvetlenül megkérdezte a hívektől, hogyan mondják a gyónás szót tótul. Az egész templom elkezdte hangosan mondogatni: gyónás…,gyónás…,gyónás – de senki sem tudta. Prohászka ekkor elmosolyodott és magyarul beszélt tovább. Utána mondotta tréfásan: ha az egész templom nem tudja, minek erőlködjem tovább?

   Az a szokás, hogy a szertartás végeztével körmenetben jön vissza a nép a faluba hatos sorokban. Az asszonyok szép népi viseletben voltak. Egységes tót imakönyvből imádkozott az egész falu. Prohászka elkérte egyiknek az imakönyvét, beállt közéjük és velük együtt énekelt és imádkozott. Érdekes volt látni az asszonyokat. Az egyik meghúzta a másik szoknyáját: Tud ám! Ez a másikét: tud ám! És ez a szoknyahúzás és a „tud ám!”végig ment az egész körmeneten. Amikor visszaérkezett a menet a kápolna elé, Prohászka felállott egy ott levő kidöntött fatuskóra és ezt mondotta: Eddig anyanyelveteken imádtátok az Istent, most édes hazánknak a nyelvén könyörögjünk hozzá és maga kezdte el a Himnuszt. Ebéd után négy ló húzta a rossz úton a hintót, amely elvitte a püspököt. De azok is csak lépésben tudtak haladni. Az összes gyermek felkapaszkodott a hintó hátrahajtott végére. Mint egy fiastyúk, olyan volt közöttük a püspök. Le akartam őket hessegetni. Ne bántsa őket – mondotta Prohászka Ottokár, ez a legszebb az egész bérmálásban.

   Sokszor mondotta: Imre úr, senki sem nélkülözhetetlen, se én, se maga, se az harmadik, aki gondolja magáról.

Budapest, 2007. július 7.

 Zalavári Sándor

JEGYZET:

[1] A sóskúti Kummer Imre, Pusztazámori iskolai igazgatóságának idején, a falu iránti tiszteletből Zámori Imrére magyarosította a nevét.

[2] Majláth Gusztáv Károly Gyulafehérvári püspök/1864-1940/

[3] Dr. Potyondi Imre húszoldalas beszámolójából Sóskúttal is foglalkozó szöveghű részlet.

FORRÁS:

a. SZÉKESFEHÉRVÁRI PÜSPÖKI ÉS SZÉKESKÁPTALANI LEVÉLTÁR

b. PÁZMÁNY PÉTER ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR

   Központ: St.Stephen’ s Magyar R.C. Church 223.Third St.,Passaic,Now Jersey 07055, USA

Pumák Sóskút felett

Pumák Sóskút felett

Egy Liberator lezuhanására való II. világháborús gyerekkori emlékezés után (Légiriadó a cseresznyefa árnyékában), jelen írás objektív adatok felhasználásával követi szereplőit a felszállástól a végkifejletig, és áttekinti a főszereplő hősies, egyben romantikus, ám ugyanakkor tragikusan végződő életét.

A B-24-sek félpercenként dübörögtek végig a Bari közelében lévő Stornara repülőterének kifutópályáján. Egyik óriást a másik után nyelte el a reggeli napot eltakaró szürkeség. A 456.BG négy századának 30 bombázója bombaterhével nehézkesen emelkedett fel 4500 méterre, ahol már ragyogó napsütésben hosszas körözéssel kezdtek gyülekezni …

   1944. július 2-án vasárnap reggel, több mint 600 db B-24-es és B-17-es repülőgép szállt fel olaszországi repülőterekről, hogy az amerikai tervek alapján – vadászbiztosítás mellet – Budapest rendező pályaudvarait, olajfinomítóit, repülőterét és más létesítményeit támadja. A 15. AAF összes Bomber Wingje bevetésre került, köztük a 304. BW 456.BG-je is. A különböző repülőterekről felszálló bombázógépek a kijelölt légtérben gyülekeztek, ahol már várták őket az előírt formációkba történő besorolást segítő repülőgépek (un. zebrák), amelyek legénysége különböző színű jelzőrakéták kilövésével segítette az alakzatokba fejlődést, majd az összeállt oszlop az Adriai tenger irányába fordulva indult el.

   A háborúnak ebben a szakaszában az amerikai bombázó oszlopok hossza már meghaladta a 100 km-t is. Általában az élen haladó köteléket védte nagyon erős kíséret. A formációban hátrább lévőket a két oldalon fel-alá cirkáló vadászrepülő - alakulatok biztosították. A négymotorosok vadászvédelmét ezen a napon a 306. Fighter Wing biztosította. Egyik egységének, az 52.FG-nek feladata a Shell olajfinomítóit és a közelben lévő vasútállomást támadó 304.BW négy Liberator kötelékének (BG) közvetlen vadászbiztosítása volt. Az 54 db Mustáng vadászgép a dél-olaszországi Madna repülőtérről indult 07 óra 40 perckor és csatlakozott a 304. BW-hez a kijelölt légtérben.

Mustang vadászraj

   A bombázó oszlop kötelékei a Dinári-hegyvidék fölött elérték a 6000 m magasságot. Az elhasznált üzemanyagtól könnyebb repülőgépek most már gyorsabban emelkedtek. 09 óra 40 perckor az első kötelék  már elhagyta Kiskunhalast. Az első bombák 10 óra 10 perckor robbantak a Shell olajfinomítóinál, és a Duna-parti teherpályaudvaron. Az egymás után érkező gépek tovább folytatták a rombolást, majd az elsőnek érkezett 304. BW négy köteléke a célpont felöl kirepülve déli irányba fordulva visszaindult.

Me vadászgép a Liberator ellen

   Amikor a 304. BW négy köteléke célpontjára fordult, a kísérő Mustángok leváltak a bombázókról és déli irányban igyekeztek Érd - Tárnok légterébe, hogy bevárják a célpont felől kirepülő bombázókat. Félúton azonban, tévedésből egy segítséget kérő kötelék rádiójelzésére visszafordultak. Mire rájöttek a tévedésre, igyekeztek visszatérni a védelem nélkül maradt 304.BW-hez, azonban elkéstek. A célpont felöl kirepülő bombázók utolsó kötelékét, a 456.BG-t meglepetésszerű magyar vadásztámadás érte.

   Ugyanezen a vasárnapon, Veszprém-Jutas repülőterén állomásozó magyar 101. vadászosztály 18 vadászgépének pilótája, köztük Szentgyörgyi Dezső zászlós kapott parancsot bevetésre. A pumafejjel díszített Messerschmitt Me-109-es kötelék 09 óra 40 perckor szállt fel, ekkor az amerikai légi armada eleje már Kiskunhalas felett repült. A 18 magyar vadászrepülő Komárom légterében csatlakozott a német vadászrepülőkhöz. Budapest légterébe érve saját tüzérségi tűzbe kerültek, amely a vadászköteléket erősen meglazította, ezért a magyar vadászrepülők déli irányba fordultak. A németek, az akkor már a Budapest felett támadó, sőt a fővárost már elhagyó kötelékeket támadták meg, s légi harcba keveredtek az amerikai vadászokkal is. A 18 magyar vadászgép egyedül maradt, ekkor került látószögükbe az 52.FG hibája miatt vadászbiztosítás nélkül maradt, a célpontot elhagyó bombázó Wing utolsó köteléke a 456.BG Érd – Sóskút légterében. A magyar vadászgépek parancsnoka azonnal utasítást adott az előttük és alattuk laza harcrendben repülő kb. 30 bombázóból álló kötelék megtámadására. A vadászok felülről zuhantak a bombázókra, amelyek minden fedélzeti fegyverrel elképesztő zárótüzet lőttek a vadászgépekre. Szentgyörgyi Dezső zászlós Me-109 gépével már nagy távolságból tüzet nyitott a kötelék közepén kiszemelt négymotorosra, majd közelebb kerülve a vadászgép összes tűzfegyverével lőtte. A védekező össztüzek csíkjai nagyon közel mentek el mellette. Aztán egyszer csak ott volt előtte a Liberator hatalmas szárnya, ismét tüzelni kezdett, géppuskával majd gépágyúval. Úgy ötven méterre a Liberatortól megkezdte a leválást bal fordulóval, majd hirtelen jobb fordulóra váltott, hogy a támadást megismételje, de a szárnytőnél erősen sérült, két hajtóművéből vékony füstcsíkot húzó bombázóból ejtőernyők sorozata jött ki. A gép enyhén süllyedve, magát önállósítva kitért köteléke irányából, majd sérült szárnya levált és Pusztazámor-Etyek között, Etyek – Ödönmajor magasságában zuhanásba ment át. Amikor Szentgyörgyi Dezső gépét egyenesbe hozta, tőle balra úgy 30 méterre egy vele párhuzamosan repülő Mustáng pilótájának szemébe nézett s átvillant rajta, ezek többen is lehetnek, de már látta is mögötte a visszatérő többi Mustángot. Ekkor a botkormányt hasra húzva zuhanásba ment át, majd éles fordulóval lerázva a bosszúszomjas Mustángokat, Székesfehérvár irányába indult, maximális sebességet hozva ki gépéből, és nemsokára repülőterükön Veszprémben szerencsésen le is szállt, ahol a többiek nagy része már izgalommal várta.

Ekkor aratta Szentgyörgyi Dezső zászlós 9-ik légi győzelmét, és ez volt az első négymotoros bombázója, amit megsemmisített.

   E napon a 456. BG hat Liberatorát érte támadás és zuhant le Budapest és a Velencei tó között.

*

Szentgyörgyi Dezső vadászgépével

Szentgyörgyi Dezső 1915-ben Kőkúton született, elemi és polgári iskoláit Enyingen végezte. Parancsnokai hamar felfigyeltek rá, rátermettsége és szilárd jelleme miatt alkalmasnak találták arra, hogy vadászpilótának képezzék ki. Vitézi címét édesapjától örökölte. A II. világháborúban harci pilótaként vett részt, majd pályája a legendás Puma században folytatódott, amelyet 1944-ben szerveztek Veszprém állomáshellyel a magyar légtér védelmére.

   A magyar légierő történetében a Puma század érte el a legkiemelkedőbb eredményt a II. világháború során. A profik között is a legnagyobb Szentgyörgyi Dezső zászlós volt. Több mint 300 bevetéssel, 33 légi győzelemmel a háború legeredményesebb magyar vadászpilótája, az ászok ásza volt. „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse” - szólt a Puma század jelmondata, ami az ász pilóta egész pályáját, életét is jellemezte.

   Szentgyörgyi Dezső leckét adott lovagiasságból is ellenfeleinek. Emberségét és mentalitását bizonyítja, hogy 1944 augusztusában „elkapott” egy magányos Hurricant a Balaton felett, az szárnybillegetéssel jelezte, hogy nincs lőszere, megadja magát. Szengyörgyi nem végzett az angollal, hanem kikísérte az ország légteréből és megakadályozta, hogy az időközben odaérkező Me-110 romboló-kötelék lelője. A 60-as években aztán a MALÉV főpilótájaként Londonba repül, ahol egykori ellenfele katonai tiszteletadással, díszzászlóalj élén fogadja a lovagias magyart.

 

Szengyörgyi Dezső főpilóta



   Élete a sors furcsa iróniája: épségben végigharcolta a háborút, túlélte a politikai üldöztetéseket, tevékenyen vette ki részét a polgári repülés fejlesztésében, de nyugdíját már nem érhette meg. A végzetes baleset, amely elszólította a felhők egykori bajnokát 1971. augusztus 28-án érte, mikor is gépe leszállás közben –Kastrup repülőtér közelében, Koppenhága térségében – egy hatalmas viharba keveredett, és leszálló szögben érte el a tenger vizét. A hatvan tonnás IL 18-as több száz métert siklott a vízen, majd a tengerfenék egyik sziklájába vágódott. Szentgyörgyi Dezső a gép kapitánya, magát nem kímélve a végsőkig küzdött, hogy mentse, ami menthető. A magassági kormányt oly erővel húzta, hogy megfékezze a katasztrófát, hogy valamennyi izma megszakadt. A hős élete alkonyán, utolsó hőstettként három ember életét mentette meg, köztük Vándor Kálmánét, a neves sportújságíróét is.

   A legendás pilóta emlékét, a mezőföld városában Enyingen, méltó módon őrzik. A művelődési háznál elhelyezett emléktáblájánál, az idén is méltóan emlékeztek meg vitéz Szentgyörgyi Dezső zászlósra, a II. világháború legeredményesebb pilótájára, a nagyszerű emberre.

   A Puma – story végül dicsőségesen végződött. A rendszerváltás után a kecskeméti 59. Szengyörgyi Dezső Repülőbázison a MÍG 29-es-es század újra felfesthette gépeire az üvöltő pumafejet. Nem is olyan régen pedig a SAAB svédországi üzeméből kigördült Gripeneken szintén ott díszlik a II. világháború magyar pilótáinak jelvénye és jelmondata: „Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse”.

Zalavári Sándor

JEGYZET:

Army Air Force(AAF) = szárazföldi haderő légi hadserege

Bomber Wing(BW) = bombázórepülő ezred

Bomber Group(BG) = bombázórepülő osztály

Fighter Wing(FW) = vadászrepülő ezred

Fighter Group(FG) = vadászrepülő osztály

Mustáng = amerikai vadászrepülőgép

Hurricane = brit vadászrepülőgép

B-24 = Liberator amerikai négymotoros nehézbombázó

B-17 = Plying Fortress amerikai négymotoros légierőd

FORRÁS:

-LÉGI HÁBORÚ MAGYARORSZÁG FELETT II. Pataky Iván, Rozsos László, Sárhidi Gyula. ZRINYI KIADÓ.

-ELFELEJTETT HŐSÖK. Bence Csaba. PUEDLO KIADÓ.

-TAPINTHATÓ TÖRTÉNELEM. A Magyar repülőgéproncs-kutatók hivatalos honlapja.

-Haditörténelmi levéltár (Budapest).

-Honvédségi Közlöny évfolyamai (1939-1944).

-MH 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis honlapja.

-Felhők lovagjai egykoron és ma. NAPLÓ. Veszprém 2003.

-Kárpáti Igaz Szó. Bátorság (2005).