Légiriadó a cseresznyefa árnyékában
/Gyerekszemmel egy II. világháborús sóskúti délelőttről/
Ó, be rövidlátók, kik nem veszik észre,
be gyorsan illan az ifjúkor s vele az élet is el.
SZÉMÓNIDÉSZ
A hirtelen felvillanó fény, majd éles hang egyaránt furcsán, idegenül hatott a sosem unalmas, de mégis már-már megszokott égbolton. Úgy kezdődött, ahogy az utóbbi időben megszoktuk. Délelőtt derekán túl vagyunk már, szép kék ég, néhány bárányfelhő, és a szikrázó napsütésben szinte áll a levegő.
A községházatetőn elhelyezett sziréna légiriadót jelző hangja már legalább tizenöt perce elhangzott.
Egyszerre csak nagyon távolról, halk és folyamatossá váló zúgás kezdődött. Virágzó almafánkon zsongó sok ezer, a szembe szomszéd Chrenkó Marci bácsi kaptárjai és almafánk között ingázva nyüzsgő méhek adnak ilyen hangot. A távoli zúgás percről-percre egyre erősödő mormogássá vált.
A hatalmas cseresznyefa tetején, a törzsből vízszintesen kiágazó, már nem túl vastag, de egy nyolc éves gyereket megbízhatóan megtartó ágon megszokottan ülve, szemem gépiesen követte a távol előtűnő apró fehér pontokat. Nemsokára a napsütés sok száz kis ezüst ponton csillogott, és a pontok fehér kondenzcsíkokat[1] húztak maguk mögött.
A komótosan mozgó liberator és repülőerőd[2] kötelékek lassan fölém értek. Egyszerűen lélegzetelállító volt az égi panoráma. Gyerekként is újra meg újra ámulatba ejtett mérnöki precizitása a geometriai alakzatoknak. Később, felnőttként tudtam meg, hogy a gépek rendkívül precíz, zárt és lépcsőzött hadrendben, előírt távközökben repültek.
Az ezüst pontok alatt sok boforc pamacs /légvédelmi ágyú lövedék/ nyílt szét, és buborékként pukkadt el hatástalanul, de a főváros peremén elhelyezett légelhárító ágyuk hangját szinte nem is lehetett hallani.
Biztos voltam benne, hogy mint mindig, a hosszú csíkban elnyúló kötelékek, elhaladva fölöttünk, a látóhatár végén feltekeredő szőnyeg módjára lassan eltűnnek. Majd csak a milliónyi, az erős napsütéstől csillogóan ereszkedő, zizegő sztaniol csíkok[3] látszanak még sokáig, köztük szárnyaszegett madár módjára ide-oda himbálódzó röplapok százai, melyek gyűjtése a paphegyeken és kukoricaföldeken eminens feladatunk volt.
Az események egyhangúságát azonban megtörte - úgy tűnt pontosan a fejünk felett – felvillanó fény és hang. A szikrázó napfénynél is erősebb villanást, majd erős csattanást szokatlan csend követte, mintha egy pillanatra a gépek mormogása is megszakadt volna. Egyszerre csak egy mély, majd egyre vékonyodó, ugyanakkor crescendóba csapó zuhanó gép hangja hallatszott. Arra a hangra emlékeztetett, amit apám hegedűjét nyúzva a vonóval csaltam elő, mikor az egyik húrt lefogtam, hosszát egyre rövidítve.
Dermedten, elálló lélegzettel figyeltem a lefelé zuhanó tömeg körül és attól távolodó pontokat, és azokból kibomló ejtőernyőket. Nyolc ilyent számoltam össze.
A zuhanás mintha örökkévalóságig tartana, majd tőlünk kissé távolabbra, Pusztazámor irányában hirtelen láng csapott fel és gomolygó fekete füst, s csak jóval utána értek hozzánk a rezgő hullámok a becsapódás megrázó hangjával.
Fent a levegőben, kissé szétszóródva, egyre jobban láthatóan ejtőernyősök himbálóztak. Egyikük feltűnően közel a paphegyek és a Zámori úti kereszt között.
A pillanatnyi csendet követően „megmozdult” az utca. Apám, aki a cseresznyefa árnyékában nyugágyon lábadozott sárgaságából / ezzel megmenekülve a frontszolgálattól /, már a kerítésnél tárgyalt a szomszédokkal, s az utcáról is egyre nagyobb hangzavar hallatszott.
Gyorsan lemászva a fáról, telkünk végén lévő kerítés túloldalán kézzel-lábbal integető Zrubecz Feri /Lajbi/ barátomhoz szaladtam, akivel a zűrzavart kihasználva, a gyerekek könnyelműségével, futva elindultunk a füst irányába. Elhagyva a keresztet átvágtunk az úton, s a szőlőkön és a kukoricaföldeken át értünk a Zámori kanyar közelébe. Láttuk, hogy a becsapódás az Etyeki elágazó földút közelében, elég messze van. De már itt-ott füstölgő roncsdarabokat is láttunk.
Igyekezetünk hibavaló volt, mert már néhány csendőr és civil ott nyüzsgött a roncs körül, és nem engedtek a géproncs közelébe. Egy ideig a közelben toporogtunk még, majd kis kerülővel haza indultunk, zsebre vágva néhány kis alkatrészt, sőt három darab plexiüveg- táblát is találtunk. A zuhanás helyétől visszafelé, jó messzire a liberator egyik hatalmas hajtóművét is láttuk, amely alig látszott ki a földből.
Otthon aztán később gyakran előszedtem a furcsa, ismeretlen szagú rézcsöveket, alkatrészeket, amelyek számomra egy távoli, idegen világot jelképeztek.
Az ejtőernyősök minden előzetes ijesztgetéssel szemben békés fiuknak bizonyultak. Volt, aki ülve megvárta a csendőröket, volt aki gyalogosan elindult a falu felé. Csak az egyik járt rosszul, aki az egyik utcabeli gazda szőlőjében ért le a földre, és hiába tartotta fel a kezét, az öreg egy karóval jól fejbe vágta.
Mi gyerekek azért sokáig haragudtunk rá.
Az amerikai ejtőernyősöket még jó pár napig az utca végén lévő csendőrlaktanyában tartották, éjjel a laktanya pincéjében. Nappal az udvaron üldögélve beszélgettek, közöttük a befáslizott fejű pilóta is.
Mi gyerekek pedig a kerítésen keresztül mutogatva próbáltunk szót érteni velük. Ámulva néztük, hogy ezek nem is ördögtől valók, és semmivel sem különböznek a hasonló korú sóskúti fiataloktól.
*
Amióta megkezdődtek az átrepülések Magyarország felett a németországi célpontok felé, a légoltalmi szirénajelzések mindig időben megszólaltak. Azonban a gyakori berepülések és a sűrűn elrendelt légiriadó megszokottá vált, többnyire nem zavarták a sóskútiak megszokott életét. Legtöbb helyen még az óvóhelyekre sem mentek le, noha az minden házban volt, mert ahol a háznál nem volt önálló pince, árokóvóhelyet kellett ásni, lehetőleg a kertben.
1944. április 3-án ez a szinte idilli helyzet egy csapásra megváltozott. Délelőtt tíz óra körül több mint fél ezer repülőgép váratlanul, pusztító erejű bombázást hajtott végre Csepel szigetén lévő Dunai Repülőgépgyár és a Ferencvárosi rendező pályaudvar ellen. Nemcsak a hatalmas füst, az égő olajtartályok magasra törő lángja is látható volt Sóskútról.
Ettől kezdve a légiriadó elhangzása után éjjel a kerti óvóárok, nappal pedig a szomszéd Kovács Lajos bácsi pincéjének kényszerű vendégei voltunk Pátrovics Bábi néni családjával együtt.
De ez egy másik történet.
*
Az események valamilyen módon még sokáig „visszaköszöntek” életemben.
Akkor, amikor a negyvenes évek második felében, legalább minden második újtelepi gyerek, ejtőernyőből vart selyem ingben, vagy- blúzban járt.
Akkor, amikor az ötvenes évek közepén, a vastag nyersgumi talpú cipő, csőnadrág, a Szving Tónis „csurglizás”dívott, és a foncsorozott üvegű, széles keretű napszemüveg is virágkorát élte.
Jó barátom, Muszela János /Jenő/ irányításával, aki a MOM optikus-műszerésze volt és később szép pályát futott be, nagy lelkesedéssel készítettük a szemüvegeket a fészer zugából előszedett ominózus plexiüvegből: lombfűrésszel, különböző sablonnal kivágva a kereteket, reszelve, finoman polírozva. Barátnőink, ismerőseink mind ezeket hordták.
Akkor, amikor az elmúlt évben, egy autó márkaszerviz műhelyében olajcsere ügyben járva, ugyanaz az „illat” csapott meg, amit a lezuhant gép alkatrészein éreztem hatvan évvel ezelőtt, s átsuhant rajtam, hogy milyen csodálatos „alkotás” szaglószervünk a maga félévszázadot is átívelő emlékezőképességével.
*
Az események idősebb felnőtt tanúi már rég örök álmukat alusszák. Az akkori fiatal felnőttek közül az erősek és szerencsések - már nem túl sokan – még emlékezhetnek. Az akkori gyerekek közül is - a „háborús nemzedék” sorsát megszenvedve – fájdalom sokan, az egyelt növények sorsán osztoztak.
Szegény öreg cseresznyefánk – sok emlék tanúja –, mely fénykorában talán a környék legnemesebb ízű ropogós cseresznyét adta, későbbiekben mennyi csonkulást szenvedett egyre száradó ágai miatt, míg végleg kimúlt.
Magam is, ha megrovóan ritkán régi otthonunkban járok, első lépéseim a kert felé vezetnek, elszoruló szívvel keresem a cseresznyefa hűlt helyét, és ilyenkor egy kicsit az elmúlás szele is megcsap. S a mulandóság érzésének gondolatsora mindig a morbid öniróniával zárul: minden mulandó, talán én is.
Talán igaza van a feleségemnek, aki józanságra int, hogy igazából nem is a cseresznyefát keresem, hanem a fiatalságomat.
Hát igen, mögöttem szaporodnak, előttem fogynak az évek, s akár tetszik akár nem, elhanyagolhatóan kicsiny, apró porszemek vagyunk a történelem nagy zivataraiban.
Budapest, 2007. február.
Zalavári Sándor
FORRÁS:
Pataky Iván, Rozsos László, Sárhidai Gyula: LÉGI HÁBORÚ MAGYARORSZÁG FELETT
JEGYZET:
[1] A kipufogógáz körül kondenzálódott levegőből képződő felhőszerű csík.
[2] B-24 Liberator ; B-17 Plying Fortress.
[3] Alumíniumfólia a légvédelem lokátorainak zavarására.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése