Karácsony a boroshordók tetején

Karácsony a boroshordók tetején

Néhány háborús hónap Sóskúton

Az 1944. október  19-én befejeződött debreceni csata után a  2, 3. Ukrán Front Malinovszkij és Tolbuchin marsallok irányításával megindult a főváros felé. Hatalmas harcok után a 46. hadsereg a Velencei tónál áttörve a védelmi vonalat északkeletnek fordult Sóskút, Torbágy, Budakeszi,  Pilisvörösvár, Bicske irányába. 1944. december 24-én bezárult a gyűrű Budapest körül. Tolbuchin marsall, főhadiszállását Pusztazámoron állította fel.

Távolról, a Pap-hegyek felől halk pukkanás hallatszott, suhogó hang a levegőben, majd robbanás az utca közepén, fagyott göröngyök és fémszilánkok röpködtek szét. Apám ledobta a válláról az egyébként is nehéz kővályút és karjához kapott. Egy aknaszilánk gellert kapott a vályún, és súrolva apám karját repült Sáskóék ablakába. Az aknának volt már előzménye, a faluban többször hallatszott egy-egy robbanás, s mint később kiderült, ezek a Pap-hegyeken telepített orosz aknavetőkből származtak.

A robbanás hangjára és apám kiáltására, a legrosszabbra gondolva anyám és Flóri bácsi, s nyomukban én is kirohantunk. Apám a szomszéd Sáskó ház előtti járdán állt karját fogva, mellette a kettétört kővályú, az út közepén pedig a gránát ütötte mélyedés, körülötte fagyott göröngyök, és szúrós füstszag a levegőben. Aztán kiderült, nincs nagy baj, Józsi pedig kapott egy régi, de még használható etetővályút.

        A korabeli Újtelep a Zámori útról merőlegesen kiinduló, hosszan elnyúló utcából és a rá felfűzött két kis utcából állt. Az utca vége zsákutcaként Paulik István (Scsöfi) házáig tartott, mögötte már a szántóföldek a Pap-hegyek lábáig, s a második utcától kezdve - melynek kertjei mögött szintén már szántóföldek - csak a jobb oldalon voltak házak. Tehát a falu széle a mainál jóval beljebb húzódott a falu központja felé. A két kis utcát alul, a rétek felől rövid földút zárta le, néhány házzal.

Az Újtelepiek sajátosan összetartó nép volt, különösképp állt ez egy szűkebb területre, ahol azonos családból származók, barátok és itt-ott beékelődött jó szomszédok, meg a gyerekek barátsága alapján jó kapcsolatot tartó családok éltek, s néhány üres telek a megszokott pincékkel. E családok, egyrészt tiszteletben tartva egymás magánszféráját, ugyanakkor jó értelemben vett, „sülve-főve” együtt voltak. Elveszett tyúkjaikat sem keresték soha egymáson, kiváltképp, mert éjente sokszor járt róka a kertek alatt, vagy kaparászott a nyest az ólak ajtaján. A róka a Zsabárnya melletti rét sűrű nádasában telepedett le, és innen indult éjjeli vadászatra, a nyest család pedig valamelyik szénapajta padlásán tanyázott, egy időben Kovács Marikáéknál, a hátsó udvaron lévő csűr szénapadlásán.

E terület ismérve volt a tavasztól őszig tartó hétvégi „traccsparti”, amely a szomszéd Kovács Kádi néniék előtti padon, a kihozott székeken, de leginkább a magukkal hozott sámlikon ülve folyt. Elsősorban az asszonyok és körülöttük a gyerekek uralták ezt a terepet. (A férfiak többnyire az ultihoz illő zajongással kártyáztak a gangon)

A hely kiválasztása nemcsak Kádi néni elismert tekintélye és a bejárat előtti terebélyes, árnyékot adó diófa okán volt, hanem szerepet játszott szinte ösztönösen az, hogy innen még megbízhatóan el lehetett látni jobbra-balra a Paulik illetve Cservenyi házig, s egy rövid pillantással mindenki ellenőrizni tudta saját portáját. Ezt, a soha ki nem mondott motívumot az is igazolja, hogy ha a második utcából is jelen voltak, az összejövetel a következő szomszéd, Kádi néniék fia, Kovács Imre háza előtt volt, ahonnan a merőleges utca egészen a Bednárikék házáig szintén látható volt.

Ugyanez a társaság vett részt az izgalmas kukorica - és tollfosztásokon is Skrinyáréknál, Kádi néniéknél, Cservenyiéknél és másutt.

        Ez, a mindennapi élet küzdelmeit ugyan nem nélkülöző, de mégis valahogy, legalábbis gyerekszemmel idillinek is tekinthető élet igazából az 1940-es évek végéig eltartott. Persze megszakította a minket is elérő háború és következményei, azonban ha lehet, ez még jobban összekovácsolta a családokat. Anyámék különösen jóban voltak a szomszéd Kovács (Kutykó) Lajos bácsiékkal, a két kert között kerítés sem volt.

Mi gyerekek is jól megvoltunk az Újtelep említett részén. A lányok többségben voltak, s ez meghatározta a játékokat is. Sokat játszottam a fiús játékokban is szívesen résztvevő Cservenyi Marikával és Ancsával. Különösen a néhány évvel fiatalabb Ancsát patronáltuk. Ma is emlékszem, hogy milyen lelkesedéssel hajtogatták a papírrepülőgépeket. Viszonzásul partner voltam az ugróiskola játékokban, s a legszebb színes üveg és kerámia cserepeket kutattam fel mindig a játékhoz. Milyen szívesen aludtunk szülői engedéllyel az udvarukon álló stráfkocsin, a frissen kaszált fűre fektetett pokrócokon és számoltuk a csillagokat. Gyakori játszótárs volt a Pátrovics Bábi néni Marikája is, akivel óvodás korunkban egymás nélkül talán óvodába sem akartunk menni. De említhetném a többi újtelepi kortárs, vagy egy-két évvel fiatalabb, netán idősebb lányokat: Terkovics Marikát, Kovács Annust, a már említett Kovács Marikát és másokat.

Csevenyiékhez megkülönböztetett kapcsolat fűzött bennünket, melynek alapja az egymás iránti segítőkészség volt. Anyám állandó segítség volt a kapálásban, kötözésben, szüretelésben, takarásban, kukoricatörésben, ami nálunk gyerekeknél persze különleges élményként jelent meg.

Cservenyi Flórián alacsony termetű de óriási szívű, büszke gazda volt. Nagy munkabírása és szorgalma miatt megbecsülés övezte. Asztalán mindig megtalálható volt az üveg bor, s egy vendég sem távozhatott el egy pohár bor kóstolása nélkül. Ugyanakkor ittasnak sosem láttam.

Apámmal, aki akkoriban naponta kerékpáron járt a tárnoki vasútállomásra, s Pesten a Bazilika kődíszeinek restaurálásán dolgozott, jól megértették egymást, mint egymást becsülő és tisztelő gazda és iparosember.

        1944. december elején, az őszi sárnak már nyoma sem volt az újtelepi utcában, ahol különben olyankor a szekerek is nehezen közlekedtek, és nyári záporok után pedig a gyerekek boldogan dagonyázták a sarat.

A megfagyott tócsákon, és a közeli, már befagyott Zsabárnyán akár egész nap is csúszkálhattak a gyerekek, hisz az iskola rég bezárt, mivel ott katonai kórházat rendeztek be. Az országot a németek március 19-én megszállták, egy ideig Sóskúton is tartózkodott egy katonai egység. Az újtelepi utcákon végig, s előttünk is könnyű páncélosok állomásoztak. A megszállást követően mindennapossá váltak az angol-amerikai bombázók átrepülése fölöttünk, s megkezdődött Budapest bombázása. Mi pedig már-már gépiesen a sziréna hangjára nappal bevonultunk Lajos bácsi pincéjébe, éjjel pedig a magunkásott kerti óvóhelyre.

A bizonyítványokat már áprilisban lezárták. Ősz elején ugyan megkezdődött az osztott tanítás, lakóik tragikus sorsa következtében kiürült Káldor házban, de azt egy idő után abba kellett hagyni, mivel hazafelé menet már többször ránk ijesztettek az alacsonyan repülő orosz vadászgépek, egy-két esetben végiggéppuskázva a falut, jelezve a front közeledtét. Egy ilyen alkalommal lőtték ki a gyógyszerész pilóta fiának, Síkos Károlynak személykocsiját a Sztávka alatti kereszt közelében, aki az út árkában hasalva menekült meg.

Közeledett tehát a front, s ennek a fentieken kívül sok más jele is volt. Fokozatosan minden megváltozott körülöttünk. Sűrűsödtek a budapesti bombázások, s a hatalmas lángokat itt is látni lehetett. Éjszaka sokszor nézhettük a lassan ereszkedő, soktucatnyi Sztálin-gyertyát, amelyek közvetlenül a bombázások előtt megvilágították a célzott területet. Ugyancsak láthatóak voltak, főleg éjszaka az ismétlődő Velence környéki ütközetek tankcsatáinak torkolattüzei. S eközben lábra kapott a szóbeszéd, mely aztán alaposan rányomta bélyegét a falu hangulatára, hogy az orosz katonák levágják a nők mellét, vagy megerőszakolják őket. Persze korábban is elterjedt a hír az amerikaiakról, hogy a bombázók a csillámló sztaniolok között elvegyítve gyújtó lapokat szórnak az aratásra váró búzaföldekre, sőt robbanó töltőtollakra figyelmeztettek a csendőrök, de ezeket mi hiába kerestük.

Ugyanakkor elterjedt az is, hogy az oroszok szeretik a gyerekeket. S ez volt a kulcsszó, a lakosság minden lépését ennek figyelembevételével tette meg.

        Az utcánkban a különben összetartó családok is ebben az irányban gondolkodtak. Így került sor rá, hogy a mi családunk a két gyerekkel, és a tőlünk az ötödik házban lakó Cservenyiék szintén a két gyerekkel, december első hetében az udvarukon lévő pincébe összeköltöztek, mint azt hetekkel ezelőtt már eltervezték.

A nyomatékot az adta, hogy mindenfajta, köztük hallható jelek is valószínűsítették a front közeledtét. A falu elcsendesült, a csendőrlaktanya is kiürült, eltűntek az időnként látható motoros németek is. Néhány helyen, így a kertjeink végén, a Kálvária-hegyen, a Kokas-hegyen teljes hosszban készültek ugyan lövészárkok, de azokat láthatóan senki nem akarta „használni”. Hadászatilag ugyanis abszurd lett volna védeni, a mintegy katlanban elhelyezkedő falut.

        A férfiak már napokkal a költözés előtt előkészítették a terepet. A pince agyagaljára több rétegben rongyszőnyegeket raktak. A jobb oldalon lévő hordók elhelyezését úgy módosították, hogy azokra elhelyezett  pallók vízszintesek legyenek. A vastag pallókra egymást követően két nagyméretű szalmazsák került, majd többrétegű lepedő és a dunyhák, párnák. Középre kiskályha került, a füstcső a szellőzőbe, de csak nappal lehetett fűteni. Éjjel a füstcsövet kiszedve szellőzött a pince. Mi pedig a vastag dunyha alatt feküdve aludtuk át az éjszakát: négy gyerek és anyáink, akik egyébként napközben a pince előterét uraló présházban főztek, amíg lehetett.

A férfiak az istállóban a lovak és tehenek melletti szénafekhelyen aludtak, nappal pedig az állatok körül és a szérűben ügyködtek.

        Költözés után apám néhány napig visszajárt etetni a Józsit, „aki” egy másfél mázsás disznó volt, de hogy mért hívtuk Józsinak, máig sem tudom. Végül áttereltük a Cservenyiékhez és Flóri bácsiék három disznója mellé került. Nem is volt baj addig, míg etetésre nem került sor, s Józsi a három disznót félretolva ki nem sajátította a moslékot. Így ment ez néhány napig, ezért megoldást kellett találni és Józsi elfoglalhatta a fél fáskamrát, csak az etetővályút kellett áthozni. Ekkor történt az ominózus aknarobbanás és riadalom.

        A karácsony előtti héten aztán már teljes némaság szállta meg a falut. Csak a kémények füstje jelezte, hogy él a falu. Bár az is visszafogottan, látszott hogy mindenki nagy igyekezettel kerülte a nedves tüzelőt, hogy minél kisebb füstje legyen.

Az emberek, ha ki is mozdultak, a házak tövében osonva közlekedtek. Nemrég így láttuk Duchovics Iván plébánosunkat, aki hatalmas fekete pópai szakállt növesztett - ö így alkalmazkodott a körülményekhez - az utolsó kenetet ment feladni a Kovács nagymamának.

A Pap-hegyeken már jó néhány napja gyanús mozgásokat láttunk. Végül, már az udvarra is csak óvatosan lehetett kimenni, elég sűrűn csörrentek meg a cserepek a háztetőn, a hegyekről kilőtt puskagolyóktól.

A közeledő karácsony tekintetében nem gondolhattunk fenyőfára. A házak előtti kertekben akkoriban nem volt divat a fenyőfa és az utcán is többnyire diófák, elvétve eperfák voltak. Az előkertekben inkább egy-egy gyümölcsfa, jellemzően körtefák, de szinte mindenütt nagyra nőtt orgonabokrok és sok-sok mályvarózsa.

Korábban a fenyőfákat a biai erdőből szerezte szinte mindenki, most persze erről nem lehetett szó, úgy-hogy apám néhány napja a nagyszülők sírján lévő, jól megnőtt bukszus bokorból vágott ki egy formás ágat és hazahozta. Meglepetésre azonban a szent este előtti napon Flóri bácsi egy kis borókafenyőt szedett elő mosolyogva, azzal, hogy fenyőillat nélkül milyen is lenne egy karácsony! Hogy honnan szerezte, azt nem árulta el.

        Így jött el december 24. fagyos vasárnapja, folytatódott az egy-két nap óta kezdődött hószállingózás, a felnőtteken láthatóan lerítt a szorongás, anyám és Annus néni öltözete öregasszonyos, arcuk alig látszik a fejkendő takarásában.

A szenteste előtti hangulat, az eddig ismeretlen, sosem érzett nyomás, a félelemmel elegyes szorongás a biztosan közeledő ismeretlen veszély miatt, ez mind rányomta a bélyegét, most már nem csak a felnőttekre.

Bármilyen hihetetlen, az asszonyok bablevest és mákos gubát készítettek a hagyományoknak megfelelően, az előtérben lévő sparherten kora délután, a lányok selyempapírok széleit vagdosták szaloncukor készítéshez, és mandulákat válogattak. Ezüstpapírból díszeket vagdostak, s örömünkre a hokedlin álló karácsonyfát díszítették, s közben a „ Mennyből az angyalt” dúdolgatták.

A férfiak nem nagyon találták helyüket, az istálló körül toporogtak, időnként a kapunál nézegettek, lesték a ködös eget és nézegettek a nem is olyan távoli hegyek felé. Én sem nagyon találtam a helyem a lányok körül, inkább a hidegben lábatlankodtam a férfiak között.

Délután, még világos volt, mikor már sokadszorra nyitották ki óvatosan a nagy kaput, villámgyorsan visszahúzódtak, én szinte a lábuknál néztem ki jobbra a házunk irányába, s a Pap-hegyek felöl, mintegy tucatnyi embert láttam osonni kétoldalt a házak védelmében, egymástól négy-öt méter távolságra, kezükben az először akkor látott dobtáras géppisztollyal, fejükön az usánka a lehajtott lógó fülvédővel.  Pontosan így ijesztgettek minket az orosz katonákkal a csendőrök.

Apámék gyorsan bezárták a kaput. Berohantunk a pincébe, az asszonyok is az előtérből, s némán szívdobogva vártunk. Bekövetkezett az, amiről tudtuk, hogy elkerülhetetlen, de mégis az utolsó percig bíztunk valami csodában.

Úgy látszik csak nem sikerült ez a manőver észrevétlenül, mert néhány perc múlva óvatosan kinyílt a pinceajtó, s először egy géppisztolycső jelent meg, majd maga az orosz katona, aki egy pillanat alatt áttekintette a terepet.  Első kérdése volt, mely azóta szállóigévé is vált:” Nyemci jeszt” ?

Ez volt az első találkozásunk az orosz katonákkal, pontosabban a felderítőikkel. Mögötte még három katona türemkedett, s a petróleumlámpa bizonytalan fényében a pásztázó szemek a hordók tetején lévő fekhelyek szélén ülő, s lábukat lógató, összebújó gyerekeket látták és a homályos háttérben két „öregasszonyt”.

Apámék szlovákul bizonygatták, hogy németek nincsenek, és meglepő módon egészen jól megértették egymást, sőt a közöttük lévő tizenhat éves körüli kisbundás - a többiek akkor először látott pufajkában voltak - katonafiú dicsekvésül kint megmutatta, hogyan tud lőni a dobtárassal.

A félóra alatt, amíg ott voltak, eszükbe sem jutott, hogy bármit is elvigyenek, pedig apám karján ott villogott a karórája is.

A következő csoport éjjel jelent meg, ugyanolyan indítással, mint az előző: „Nyemci jeszt”? De a folytatás már egészen más volt. Közülük az egyik, már szinte az első pillanatban szó nélkül lehúzta apám karóráját, és mindent vittek, amit láttak az előtérben, szalonnát, sonkát, kenyeret, majd eltávoztak.

Reggelre felébredve az eddigi csend már a távoli ködbe szállt. Délelőtt, Melisék háza előtt ámulva néztem a hatalmas tömegű katonai járművet, zsákmányolt szekereket, még uradalmi hintót is láttam, rajta géppisztolyos katonákkal, gyalogságot, amely szinte hömpölygött  Zámor felöl.

Mint később kiderült javarészük továbbvonult Érd, Diósd, Törökbálint irányában.

        Néhány nap után aztán megkezdődtek a beköltözések. A csendőrlaktanya előtt katonalány irányította a forgalmat, kezében kis sárga és piros zászlócskákkal, időnként - úgy tűnt nem is véletlenszerűen - egy-egy járművet a „telkek” felé irányított.

Megjelentek az utcánkban a „szálláscsinálók”. Minden kapura fehér krétával számok és jelek kerültek.

A következő napon, látva, hogy némely házba már betelepedtek az oroszok, apám, féltve üres házunkat elhatározásra jutott és hazaköltöztünk, este még a Józsit is hazatereltük.

Két-három hét alatt, szinte minden házba beköltöztek. Skrinyárékhoz az utcai szobába cipészek kerültek, a fiatal Kovácséknál, január elején az utcai szobát fürdőnek rendezték be, mi fiúk aztán sokszor meglestük az ablakon keresztül a fürdő bárisnyákat.

        Közben otthon nagy izgalommal minden külső mozgásra megrezzentünk, míg egy kapuzörgésre anyám óvatosan kinézett. A félkarú Patz Mári néni - anyai nagyapám testvére - állt a kapu előtt a két lánnyal. Ettől kezdve Hula Janka és Ilonka nálunk lakott. Napközben csatlakozott hozzájuk még egy lány, a kedves Kúzsel Eszti az egyik közeli házból. Nappal a nagy konyhában tartózkodtunk, éjszaka meg a kis szobában, a két lány egy heverőn, apám, anyám a két egymás mellett lévő ágyon, mi gyerekek ugyanott „lábtól-fejig”.

        Aztán megjött 1945 januárja. A községházán a falu orosz parancsnoka helyezkedett el, berendelte a jegyzőt és a bírót, majd a kisbíró dobolta végig a falut a különböző rekvirálási és mozgósítási parancsokkal. A rekvirálás elsősorban az állatokra, élelmiszerre vonatkozott. Így került sor Flóri bácsi két lovára is, s ő inkább maga vállalta a lovak vezetését, hogy együtt maradhasson szeretett lovaival. Jó döntés volt, mert három hét múlva szerencsésen hazahozta lefogyott lovait, bár szekér nélkül. Felállították a policiát néhány önkéntes policájjal, s a megbízott policáj parancsnok, rekvirált lovas hintóban, bürgeri csizmában, vadászkalappal a fején, karszalaggal a karján ott parádézott Sóskút utcáin.

A kidobolt parancsokban legelsők között szerepelt a 16-60 év közötti férfiak, regisztrációra illetve kétnapi munkára szóló behívása azzal, hogy ezt követően „bumáskát” kapnak, és hazamehetnek. Ennek az eredménye lett, hogy a férfiak elbújtak az öreghegyi, barátházi és szedliszkói szőlők pincéiben, s a többszöri felhívás ellenére sem jelent meg senki. Mígnem aztán az orosz parancsnokság nyomatékos fellépése után, a jegyző noszogatására és személyes jelenlétével összeálló csapat, köztük apám is január 8-án elvonult Érdre, a vásártérre, ahonnan aztán az Érdiekből, Tárnokiakból, Sóskútiakból, Pusztazámoriakból és másokból álló csoportokat orosz fegyveresek kíséretében elindították Ercsibe, majd Adony,  Dunapentele, Baja, Temesvár és Szovjetúnió irányába. A valóság tehát egészen más lett, hamar kiderült, szó nincs bumáskáról, helyette jött maga a rémálom: a „málenkij robot” a kegyetlen orosz munkatáborokban.

        Mi erről persze semmit nem tudtunk, csak nap-mint nap vártuk apánkat, de az nem jött. Jött helyette más, ugyanis néhány nappal később, házunk előtt megállt egy teherautó, a sofőr katona mellett egy idősebb katona, őrmesteri parolival, s egy egész fiatal közlegény. Mi mindjárt rájöttünk, vége az eddigi kivételes helyzetnek. Az őrmester bejött, körülnézett, majd hangos sírásunkra mindnyájunkat nyugtatgatni kezdte, egészen meggyőzően mondogatta:„Nye bojtye sza mamka”.

Ekkor ismertük meg Andrejt az írnokot és a jóravaló Viktort, a parancsnok tisztiszolgáját. Kiderült, hogy a hadsereg egy gazdasági osztályának jelölték ki házunkat, ezért nem költözött eddig ide más.

Íróasztalt, nagy dobozokat és sok mást raktak le az autóról. A nagy konyhát irodának és az utcai szobát a parancsnoknak rendezték be. Délután megjelent maga a parancsnok is, akinek a nevét sohasem tudtam meg, mert csak tovaris majornak hívtuk. Jó negyvenes, szőke, kissé ritkuló hajú, szálas, kevésszavú katona. Ő is nyugtatgatta anyámat és bennünket, gyerekeket meg a nagylányokat.

        Úgy másfél hónapig voltak nálunk, s nagy szerencsénk volt velük, különösen hogy több utcából is jöttek a hírek, katonák elöl, az ablakon át menekülő asszonyokról. A major jóindulatú ember volt. Valószínűleg a lányok hírére sűrűn járt két-három őrnagy és kapitány egy-egy pohárra a majorhoz, ilyenkor a fiatal Viktor, aki szerelmes lehetett a lányokba, nem is távozott volna el semmi pénzért. Néhányszor útját is akarta állni egyiknek-másiknak azzal, hogy nincs otthon a tovaris major, de ilyenkor „vigyázzba” állították, a major csak mosolygott ezeken.

        Január közepén egy délelőtt nagy kiabálást hallottunk kint: ” Sztoj”, a kint strázsáló őr hangját, és apánk hangját.  A Pap-hegyek felől jött pufajkában, usánkával a fején. Mi hiába sírtunk kétségbeesetten, az őr puskával a kezében elvezette a szomszéd utcában lévő felderítő osztály részlegéhez. Az írnok rögtön átlátta a helyzetet, de nem tudta megakadályozni, aztán délre megjött a major, meghallgatva a történteket, szó nélkül elment, és félórán belül apám otthon volt. Utána anyám egy napig forró üstben főzte a pufajkát és az usánkát, de a ruhatetűket ez alig izgatta, így el kellett égetni a ruhaneműt.

Apám Ercsiben az uszályok rakodása közbeni bombázáskor másokkal együtt megszökött, s kerülővel Baracskán és Tordason keresztül érkezett haza. Másnap ugyanezen az útvonalon, Scsöfi bácsi is hazajött.

        Ez, a szüleink számára viszonylag békés állapot február végéig tartott, amikor is a majorék parancsra tovább vonultak, meleg búcsúzás közepette. Eltűnt az őr is a ház elől. Aztán még egyszer találkoztunk velük. Úgy április közepe felé megállt egy személyautó a házunk előtt, hátulról széles mosollyal Viktor szállt ki, majd az első ülésről mosolyogva a mi majorunk, de már alezredesként. Nagy ölelkezések, aztán a lányok után érdeklődtek, majd Vali nővérem elkísérte őket az Iváncsába, a Hula házba.

        Üres lett a ház, de nem sokáig. Két nap múlva éjszaka az udvar felöli ajtón erős zörgésre, apám nyitotta ki az ajtót, mire három fegyveres, italtól bűzlő katona tolakodott be. Végigjárva a lakást, látszott, hogy jól felmérték a helyzetet, elkezdték apámat a lépcsőkön terelni föl a padlásra. Apám kétségbeesett lépésként, félúton a lépcsőről leugorva kirohant az utcára. Hallottuk a kiabálást: „Patruj, patruj”. Néhány percen belül a szomszéd Lajos bácsinál elszállásolt köpcös kapitány rohant be, jégeralsóra hevenyészen húzott csizmában, vállára dobott kisbundában, kezében hatalmas pisztoly. A szájában lévő síppal már menetközben sípolt. Így fogták el a három lógós orosz katonát, s kisérték el a gyorsan előkerült járőrök.

        Ezért aztán szinte megváltásnak tekintettük a másnap hozzánk elszállásolt két sztársíj lityinántot. A főhadnagyok elfoglalták a nagyszobát, de csak este jártak a szállásra. Harsányak, jó kedvűek voltak, aranyvégű zsákmányolt cigarettát szívtak egymás után, töménytelen parfümöt szórtak magukra. Vacsorájukat leggyakrabban a kis szobában, az ágyak előtti asztalnál ülve, bennünket is kínálgatva fogyasztották el.

Közben, az eddig, nem is tudom miért, mindent megúszott Józsi megbetegedett. Napok óta nem evett már a kövér, szinte már mozdulni se tudó sertés. Sürgetővé vált levágása, mely a főhadnagyok, s általuk hozott két közlegény segítségével meg is történt. Legegyszerűbb módjának tartották a dobtárassal, egy sorozattal elintézni. Szalmával perzselés az udvaron, a feldarabolása meg a kamra előtti fészerben és további munka a kamrában.

Aznap este nagy evészet volt, és a segítő katonák is elvihettek egy-egy jó adagot. Apám másnap, amikor a tisztek elmentek dolgukra, a hús nagy részét, a sonkákat, szalonnákat eldugta a már régen kibélelt kerti óvóárokban, és deszkával befalazta, másik részét pedig a padlásgerendák és burkolat közé, a lépcső fölött felbontott nyíláson keresztül.

        Néhány napig még ettük a maradékokat, s amikor apám az eldugottból akarta pótolni az ételünket, már nem talált semmit, mindkét helyről ellopták. Nagy volt a sajnálkozás mindenki részéről, a katonák is vigasztaltak, s ha lehet, még sűrűbben osztották meg vacsorájukat.

Egy ilyen alkalommal a kisszoba asztalánál ültek apámmal, a lányok a sezlonon, mi gyerekek az ágy végében térdelve támaszkodtunk az asztal fölött. Előszedték az újságpapírba csomagolt szép nagy fehér sózott nyers szalonnát - ilyenek lehettek volna a mieink is - kenyeret és hagymát. A vodkás üveg az asztalon, apám három poharat tett ki. A főhadnagy éles bicskájával szép szeletet vágott le, de valami megcsikordult, s a fehér szalonnából kigurult egy sárgaréz tölténygolyó. Néma csend lett, még egy vágás és még egy golyó. Éppen olyanok, amit a dobtárashoz használnak. A kínos csendet hirtelen harsány hangok törték meg - egyszerre beszéltek a főhadnagyok - s töltögetés kezdődött. „Pitye”, mondták apámnak és anyámnak és mindenáron a lányoknak is töltögetni akartak.

Lassan felocsúdva, bár felismertük a helyzetet, mi is úgy tettünk, mintha nem történt volna semmi. Ez volt az utolsó találkozásunk Józsival.

        A két főhadnagy után egy mogorva kapitány költözött be, nem a fűtetlen nagyszobába, hanem a nagy konyha sarkába helyezte el összerakható ágyát, késő este jött és kora reggel elment. Egyszer kivételesen napközben nézett be, és az ágya alól húzott ki, ahol szokás szerint a zsákból dézsmáltam a nagy szemű kockacukrot, amiből eszébe sem jutott bennünket megkínálni.

Az utolsó elszállásoltak a nagyszobát foglalták el, rádiósok voltak de nem aludtak itt. Nagy zajt és rendetlenséget csináltak, úgy hogy örültünk, amikor március elején eltávoztak. Ők voltak az utolsó kényszer vendégeink.

        Bármennyire furcsának tűnhet, mi fiúgyerekek szinte habzsoltuk az élményeket. Nem féltünk az oroszoktól és mindenütt ott lábatlankodtunk körülöttük. Az élmények pedig szinte ott hevertek a lábaink előtt.

Minden udvar tele gépkocsival, gulyáságyúval, mindenütt szétfolyt olaj, szétszórt töltények, és lövedékek, sérült páncélsisakok, törött závárzatú, vagy törött tusú puskák, sőt géppisztolyok is. A kertek mögötti havas földeken levágott kukoricaszárak kévéi kunyhószerűen összerakva. Közöttük egészen az utca végéig, egymás után, hóból készített kockákkal falazott kunyhókban felállított gépágyuk, az alacsonyan berepülő német repülőgépek ellen. Kissé följebb a viszonylag sík terepen néha-néha leszálló, cammogó kétszárnyú postagépek.

A gépágyuk sűrűn megszólaltak, mint ahogy a Zsabárnya mellett felállított messzehordó ágyú is, óriási „ablaktörő” dörejjel. Budát lőtték. Noha kidobolták, hogy mikor kell a környéken az ablakokat nyitva tartani, mégis, a környék ablaküvegei mind papírral voltak pótolva.

A futballpálya helyén, beszámítva az azóta lebontott hatalmas magtárt is, erősen őrzött fogolytábor. Ide gyalogoltatták például a budai várból kitört német és magyar katonák egy részét, és közbenső állomása volt a falun erős fegyveres kísérettel átvonuló „málenkij robot” menetoszlopoknak. A sóskútiak, magam is tanúja voltam, teát, levest próbáltak a foglyoknak adni, de a katonák elzavarták őket.

Volt tehát mitől félteni, főleg a fiúkat. Elért minket a „háborús gyerekek” sorsa.

Az még csak a legkisebb dolog volt, hogy mesterei lettünk a töltények szétszedésének, a puskapor megszerzése céljából. A Zsabárnya körül szétszórt, a nagyágyú hatalmas töltényhüvelyéből származó, 25-30 cm hosszú, csőtészta formájú puskaporral „remek” játékot űztünk. Meggyújtottuk a végét, majd a földön rálépve az ép végére, egy-két másodperc múlva elengedve, a kiáramló égéstermék tolóerejének elve alapján az süvítve elrepült. Korán megtanultuk az aerodinamika törvényét.

Vagy a bizonyára hihetetlennek tűnő, de megtörtént eset: a szétszórt lőszerládákban talált tucatnyi kukoricagránátot, a Pap-hegyi kisvasút mellett lévő függőleges mély homokaknába dobáltuk, egyenként kibiztosítva s az akna szélén hasalva.

Máig emlékezetes, amikor Bednárik Karcsiék utcájában Karcsival, Kovács Imivel és még két fiúval masíroztunk, s a Bednárik ház előtt járkáló őr mérgében lerángatta rólunk a sisakot, a használhatatlan puskákat és a Karcsiék udvari budijába dobálta be egyenként. Úgy látszik a fiatal katonának elege volt már a háborúból, túl sok vért láthatott.

Ugyanott, a közelben lévő üres telken püföltük a nagyméretű ágyú még éles töltényhüvelyét, még baj nélkül. Nem így történt egy másik alkalommal, a gyutaccsal, amely felrobbant s a négy gyerek közül ketten, az egyik Sziszel fiú és én megsebesültünk. Vérző arccal vittek az orvoshoz, aki húsz szilánkot szedett ki csipesszel az arcomból, fejemből. Anyám, és Kúzsel Eszti kísért el az orvoshoz és hozott haza. Az udvaron álltunk, én bűzlöttem a rám kent jódtól, amikor apám rohanva hazaérkezett, s mikor látta, hogy komolyabb baj nincs, az aggódó léptek erélyessé, fenyegetővé váltak, ami teljesen szokatlan volt tőle. A jó Eszti a háta mögé húzott, majd beterelt a házba. Ott aztán aggódóan fülelve hallottam Eszti szavait apámhoz: „Örülj neki, hogy a szeme világa épségben maradt”. Ekkor döbbentem rá magam is, hogy igazából mi is történhetett volna.

Közben kidobolták a faluban, hogy mindenki szolgáltassa be a fegyvereket és lőszert, ami a telkükön és portájuk környékén található. Az emberek többsége persze inkább a kertek végében elásta ezeket.

        A szülők szerint ideje, hogy megkezdődjék az iskola, s erre április 15-én sor is került. Nagyjából egy év szünet után, két, majd négy teremben, bár osztott időben, megkezdődött a tanítás, amely július közepéig tartott, s aki három hónapot végig tanult, az megkapta a bizonyítványt.

Kimaradt tanuló éveinkből egy év, bár helyette dupla annyi élettapasztalatot és élményeket szereztünk, de milyen áron, s mennyi áldozattal.

EPILÓGUS

Életkorunk előrehaladtával, ahogy az lenni szokott, egyre többet járunk temetésekre, s ilyenkor sosem mulasztom el, hogy a kápolna melletti második világháborús emlékmű márványtábláira ne vessek egy pillantást. Ilyenkor mindig szembetűnnek, elsősorban azoknak a nevei, akikkel magam is valamilyen kapcsolatban voltam fiatal éveim során:

        A Skrinyár fiuk, Józsi és Feri az újtelep vagány fiúi voltak. Bátrak voltak a fronton is, s mint ilyenek az első sorban harcoltak, és a Doni áttörés áldozatai lettek.

Emlékeimben, Skrinyár Pavlina néni jelenik meg, ahogy végig vonul az utcán kétségbeesett jajongással, föltartott kezében a hősi halálról értesítő távirat, s közli fájdalmát az utcával. Három nap múlva ugyanez megismétlődik a másik fiúról szóló értesítéssel.

A sors fintora, hogy néhány éve, a hadifogoly adatbázist böngészve megtaláltam Skrinyár Józsi adatait, mely szerint az értesítés időpontjában még élt, s csak 1945. február 23-án halt meg egy oroszországi fogolytáborban.

        Mogyorósi Ferenc, a keresztapám, a talpraesett, jó kiállású férfi, feleséget és apró gyereket hagyva otthon vonult be, s ugyancsak a Don-kanyarnál tűnt el. Keresztanyám - anyám húga - élete végéig várta haza, kérői ellenére nem ment újra férjhez, s mikor felnőtt fia halálos balesetet szenvedett, megfáradt elméje ezzel a teherrel már nem tudott megbirkózni.

        Kovács Róbert, szomszédunk fia, aki apámmal egy időben szökött el a kicsi robotról a bombázást kihasználva, de éppen annak a széle kapta el, s ottmaradt.

         Winkleréket, akiket 1944 nyár elején hurcoltak el, ha akarnám, sem tudnám elfelejteni. A plébánia falát támasztottuk néhányan fiúk, s néztük az ismeretlen csendőröket a két szekér körül, ahová kis batyuikat rakták Winklerék. S Winkler nénit, aki fekete ruhájában, falfehér arcával a szekér végén, úgy éreztem éppen rám nézett, ilyen végtelenül szomorú pillantást még sosem láttam. Életemben, talán még egy ilyen hasonló pillantás ragadott meg.

        Melis Feri halála már a megkezdett iskolaévhez kapcsolódik. Otthonában, a kezében robbant fel az általunk ceruzagránátnak nevezett kis henger alakú fémdarab, és okozta halálát. Az, amit az osztály mindegyik fiúja felváltva hurcolt a táskájában, s véletlenül éppen Ferinél történt meg a tragédia. Ekkor találkoztam az említett hasonló szomorú pillantással, amikor a ház előtt iskolából jövet, Melis néni a tornácon ülve, hosszasan, némán nézett rám. Egy idő után aztán gyerekes butaságból szándékosan kerültem ezt az útvonalat. Mai eszemmel de szívesen beszélgetnék vele, és vigasztalnám.                                                                                     

        A múlt azonban visszafordíthatatlan, bár okulni talán lehet belőle. Nem csak nekünk, egyszerű földi halandóknak s a történelem kiszolgáltatottjainak, hanem a nagyhatalmak irányítóinak, a háborúk kiagyalóinak, akik az utolsó nagy háború előtt sem hallgatták meg az örök bölcselő Hérodotosz intelmét:….senki sem olyan esztelen, hogy a háborút válassza a béke helyett; ebben ugyanis a gyermekek temetik el az apákat, abban az apák a gyermekeket.

Zalavári Sándor

JEGYZET:

A fonetikusan írt kifejezések magyar fordítása:

Nyemci jeszt ?: Vannak németek?; Nye bojtye sza mamka.: Ne féljenek anyuka ; Tovaris major : Őrnagy elvtárs.; patruj : járőr ; sztársij lityinánt : főhadnagy ;  Sztoj : Állj ;  Pitye : Igyanak ;  usánka : fülre hajtható téli sapka ; bárisnya : nő ; bumáska : igazolás ; policáj : rendőr ;  málenkij robot : kicsi robot.