A ministránsok csalódása
Emlékmorzsák a múltszázadi sóskúti iskolából
A barátsággal…. sosem szabad betelni úgy,
mint egyéb dolgokkal: minél régebbi, annál
édesebb, miként a borból is az, amelyik
kiállta az idő múlását.
CICERO
A telefonból jövő hang sajátos hangszíne ismerős, mintha nem is hatvan éve hallottam volna utoljára. De Perczel Béla kellemes orgánuma - egy-két évvel idősebb lévén, és termete miatt már szinte férfinak számított - már akkoriban kialakult s úgy tűnik, alig változott: „Sanyikám, te vagy az?” - hallatszott. Hangjában éreztem a meghatottságot, mely rám is átragadt, s hosszú másodpercekig meg sem tudtunk szólalni. Egy idő után aztán már rendes mederben folyt a beszélgetésünk, mintha csak előző nap hagytuk volna abba a hatvan éve félbeszakadt beszélgetést, s ekkor derült ki, hogy Béla a sárvári korházi ágyában vette fel mobilját.
A Perczel család, szülőkön kívül három lány-két felnőtt, egy iskolás-és a fiú, Béla szintén még iskolás, a szlovákiai magyarok kényszer-kitelepítéseinek áldozataként került Sóskútra. A család a Kőszikla utca elején lévő egyik üres házat foglalhatta el. A sovány, magas termetű Perczel papa, aki hajvágásból és borotválásból tartotta el népes családját, első dolgaként a borbélycégért szerelte fel a ház homlokzatán, melyet aztán a szél szüntelenül nyikorgatott.
Nem kellet hozzá sok idő, hogy kiderüljön, Sóskút kis község ahhoz, hogy a meglévő Bauker és Kása borbély mellett, egy új is prosperáljon. Nem is szólva arról, hogy akkoriban szinte minden utcában volt egy botcsinálta borbély. Így aztán, nem volt más választás, az 1940-es évek végén Perczel bácsi fölpakolta családját és átköltözött Sárvárra, a reménybeli megélhetés új területére.
Talán három éve a neten böngészve tűnt fel a Perczel unoka neve és a város, Sárvár. Ez elegendő volt, hogy emlékezetemben előbújjanak a régi emlékek, s az elhatározás, melyet tett is követett. Továbbkeresve rábukkantam a telefonszámra, s habozás nélkül tárcsáztam. Ekkor hangzott el a fenti beszélgetés.
Az első telefonbeszélgetést újabbak követték, sorra felidéztük közös emlékeinket attól kezdve, hogy 1947-ben Sóskútra kerültek:
Bélával, aki különben jó képességű, rendkívülien szelíd fiú volt és ki tudja miért nem egyik felettünk lévő osztályba került, egy ideig egy padban ültünk. Ez számomra a németórákon, anyanyelvi szintű német nyelvtudása okán, főnyeremény volt. Mint ahogy a lovas játékokon is ideális együttes voltunk, amelyet a szünetekben az iskola és templom háta mögött űzött az osztály fiú része fáradhatatlanul. A játék lényege az volt, hogy az egyik fiú a másik nyakába ült, általában az erősebb fiuk tartották a gyöngébbeket. Az így összeállt 5-6 fős csapat viaskodott egymással, hogy lerángassa a másikat a „lóról”. Győztes az lett, aki állva maradt lovasával együtt. Mondanom se kell, hogy többnyire mi lettünk a győztesek, mert a másfél fejjel magasabb Béla erős karjaival szorítva, soha nem engedte, hogy a földre kerüljek. Szerettük ezt, a bár kissé durva játékot, csak a ruhánk, az bánta.
Felemlegettük a Vértesi Irén által vezetett szívgárdát[1], a volt szegényház – mi csak Rucska háznak hívtuk - hátsó termében zajlott végeláthatatlan pingpong csaták emlékét. A sok gyakorlás eredményeként az akkori viszonyok között szép eredményeket értünk el a járási iskolák versenyén.
Vagy Szabó Gabival[2] kibővült együttesünk „csavargásai” is sok nyomot hagytak emlékeinkben. Sokat lógattuk a lábunkat a Kőszikla utcában, a teraszos kert fölött az Andreettiék kőfalán ülve. A Perczel ház előtt beszélgetünk a „világ” dolgairól, miközben Gabi frissen kapott gitárját pengette, s közben a kisebb fiukat zavartuk, akik előszeretettel csúzlizták a borbélyműhely előtt lógó cintányércégért. A csapat időnként egy kedves iváncsa utcai lánnyal kibővülve, jó baráti együttest alkotott, melyet az sem zavart, hogy az egyik fiú és közte a romantikus, kamaszos plátói kapcsolat több is volt, mint rokonszenv.
Az egyik beszélgetésnél Béla említést tett a Sárvárra való költözés után továbbtanulási nehézségeinek fájó emlékéről, melyet Dobránszky József tanító által írt jellemzés okozott. Egy kicsit kétségem is támadt az első pillanatban, hisz érthetetlen volt számomra egy negatív vélemény az okos, jólelkű és tisztességes fiúról s valami fatális tévedésre gondoltam, de hirtelen előjött emlékezetemben egy régi történet:
Négyen ballagtunk 1948-ban a kora őszi délutáni temetésről a Temető utcában. Duchovics Iván plébános és Dobránszky József kántor-tanító ment elöl egymás mellett, nagy egyetértésben elemezték az aktuális bortermés várható eredményeit (Ebben, persze elsősorban a tanító volt érdekelt). Mögöttük ministránsruhában ballagott e sorok írója és Perczel Béla. Bár szembetűnő volt a magasságkülönbség Béla javára, ez senkit sem zavart és szinte rendszeresen együtt osztottak be minket ministrálni.
Mi igyekeztünk volna, mert a temetés elhúzódása miatt késésben voltunk a nemrég alakult úttörőcsapat gyűlésére. De a gyalogütemet nem mi szabtuk meg, másrészt a „csapatvezető pajtás” – Dobránszky József személyében - éppen előttünk ballagott és egyáltalán nem volt neki sürgős.
Így értünk lassan a templom elé, a tanító kezet fogva elköszönt a tisztelendő atyától, jobbra elvonult az iskolába, mi pedig hármasban balra a sekrestyébe. Lehúztuk magunkról a ministránsruhát, összehajtva, mint rendesen a szekrénybe raktuk, átvettük a nekünk járó pénzt, és a piros úttörőnyakkendőt menetközben felkötve szedtük a lábainkat az iskolába, az emelet végén lévő osztályba, melynek az ablaka az első világháborús emlékműre nézett. Itt ért minket a meglepetés.
A csapatvezető, húsz - huszonöt ülő gyerek előtt állt bricsesznadrágjában, nyakán már a piros úttörő nyakkendő. Mi kopogás, majd belépés után igyekeztünk minél kisebb zajjal elfoglalni helyünket, mikor a tanító hangos „megállj” kiáltására megkövülve lefékeztünk: „Ti hol voltatok, mért késtetek el?”- hangzott szinte tajtékozva, megmagyarázhatatlanul élesen. A póz láttán, ahogyan ott állt felsejlett bennünk: ez készült ránk. S mi ettől a hihetetlen cinizmustól egyszerűen megdermedtünk. Csak álltunk földbe gyökerezett lábakkal, előbb megkövült arccal, majd lassan kiült arcunkra a csalódás, melytől aztán sokáig nem tudtunk szabadulni. Akkoriban már igen fejlett volt az igazságérzetünk és gyűlöltük a gerinctelen alakoskodást. Bár Béla hamar túltette magát a dolgon, idősebb lévén már akkor jobban átlátta az esemény motívumait.
Ránéztünk a gyerekcsapatra, egy részük ijedten nézett, hisz tudták, hogy hol voltunk, s legfőképpen, hogy kivel. Mások, ahogy ez lenni szokott szélesre nyílt szájjal kárörvendően vigyorogtak ránk.
A tanító viselkedése többről árulkodott egy egyszerű „szívatásnál”, szervilizmus volt ez a javából. A kettős elvárásnak való megfelelés kényszerképzetének, az akkori viszonyok között nehéz volt ellenállni. Jó, persze az egzisztenciális megfontolások érthetőek, de micsoda lélekrombolással. Pedig azelőtt bírtuk őt, bár igazán szeretetre méltóak az olyan tanítók voltak, mint a bájos Vértesi Irén, vagy a közvetlen, a gyerekeket felnőttként kezelő Gróf Mária.
Hát ilyen volt a világ akkoriban, s így alakultak, kaméleon módjára a jellemek is, bár azért nem volt „kötelező” ilyennek lenni. Igazából persze csak lassan fogtuk fel, hogy megérhettük, már-már megérintette parányi életünket a nagypolitika, s meg kellett tanulnunk megbirkózni csalódásainkkal.
Ezután már ebben a diák-tanító viszonyban már semmi nem volt a régi. Természetesen változatlanul ministráltunk, jártunk a temetésekre, s ha beosztottak fujtattuk az orgonát a miséken. De már az úttörő tizenkét pontja közül a hetedik…tiszteld nevelőidet....” e konkrét esetben távoli ködbe szállt. A magunk módján talán be is „tartottunk” (például a fujtatásnál), de ez csak kis gyerekcsíny volt, ahhoz képest, hogy milyen nyomot hagyott ez az incidens akkoriban bennünk. Én egyébként folyamatosan, iskolaidőm végéig ministráltam, s szívgárdista voltam, amíg ez létezhetett. A hittan tanítás aztán az 1949/50-es tanév első félévének lezárásával hosszú időre véget ért. Az utolsó nyilvános hittan vizsgát az Orbán szobornál tettük le.
Így folytatódtak a telefoni beszélgetéseink. Örömére küldtem neki néha egy-egy régi fotót az osztályról, Sóskútról. A beszélgetések, állapotának rosszabbodásával egyre rövidebbek lettek, majd véglegesen megszakadtak. Magam pedig bánkódhattam szomorú sorsán és kesereghettem, hogy bizony valamit elmulasztottam.
Nem maradt hátra más, mint csak elmélkedni azon, hogy miért van az, hogy mindig csak túlkésőn jövünk rá, hogy rohanó életünkben kihagyunk valami fontosat, egy emberi kapcsolatot, egy barátságot, amely esetleg tartalmasabbá, értékesebbé, nemesebbé tette volna életünket, s talán jobbá is váltunk volna általa.
Zalavári Sándor
JEGYZET:
1.A szívgárda szervezet jól működött Sóskúton. A korabeli szokás szerint egy-egy osztály szívgárdistái szakaszt alkottak, a szakaszok gárdacsapatot, melynek csapatvezetője Vértesi Irén tanítónő volt. Vértesi Irén 1941-ben végzett a székesfehérvári tanítóképzőben. Sóskútra édesanyjával érkezett, aki a plébánia házvezetőnője-szakácsnője lett. Vértesi Irén rokonszenves személyiségével hamar megszerettette magát, és közkedvelt lett Sóskúton.
2.Szabó Gabi az ajándék gitárral kapott kezdő lökéssel jól sáfárkodott. Bár göröngyös úton, de hazai sikerek után az Egyesült Államokban igazi világsikereket ért el, és méltán írta be nevét az egyetemes dzsessztörténet aranykönyvébe. (Lásd még: SH IV. évfolyam 2. szám 2006. április - ZS: Hetven éve született Szabó Gábor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése